Utolsó tánc...

50. Fejezet

  Úszok. Végtelen kék óceánban taposom a vizet. Delfinek buknak alá a közelemben, vidáman visítoznak, majd addig úsznak, míg el nem tűnnek a szemem elől és bele nem olvadnak a láthatárba. Lebukok én is a víz felszíne alá egyre mélyebbre úszok. Halak húznak el mellettem. Korallok, vízi növények hullámzanak és levegőbuborékok csiklandoznak mindenütt. Felbukkanok. Olyan csodaszép az óceán. A csillogó színtiszta víz, a kék ég a különféle alakú felhők, a meleg levegő pedig kellemesen érinti a bőrömet. Megpillantom a fehér homokos partot. akár ki is úszhatnék, és itt hagyhatnám a vizet. De olyan gyönyörű ez a hely. Még úszkálok, ugyan egy kicsit aztán nagy karcapásokkal megindulok a part felé. Úgy érzem ez a helyes döntés. A lábam hozzáér a forró, de puha homokhoz aztán…

  Kinyitom a szemem, mert beszélgetést hallok.

- És ha nem ébred fel? Biztos, hogy csak alszik? Mi van, ha ez már kóma?

- Nincs olyan szerencséd. – a hangom rekedt, a torkom meg ki van száradva. Oldalra nézve megpillantom Josht és Amandát. Ez utóbbi kiszalad a folyosóra ott pedig anyáért és apáért kiált. Körbenézek, és ekkor realizálódik bennem, hogy valószínűleg egy kórházi szobában vagyok. Josh kissé idegesen elneveti magát.

- Tudtam, hogy szívós teremtés vagy elvégre a Reid családba tartozol. – mosolyog rám miközben csontropogtató ölelést ad mire én feljajdulok.

- Mi történt? Mit keresek itt?  - kérdezem miközben a belőlem kiálló drótokat vizsgálgatom, igazgatom.

- Hát ez egy vicces sztori. – Josh az állát dörzsölgetve hátrál tőlem – Szerintem nem nekem kéne elmesélnem. Niall majd elmondja. – kacsint rám, míg én csak értetlenül meredek rá.

  A szüleim aggódva sietnek be a szobába. A kezemet szorongatva kérdezősködnek, arról hogyan érzem magam. Egy ősz hajú férfi orvos lohol a nyomukban és ő is arról érdeklődik, hogy s mint vagyok. Az ezredik kérdésüknél már igazán kezdem unni ezt a kérdezz-felelek játékot de, tudom, türelmesnek kell lennem. Érthető hogy aggódnak, hiszen én magam sem tudom, miért vagyok bent, legalább ők valamivel jobban fel lehettek világosítva, mint én, mert miután mindenre kielégítő választ adtam kimennek végre. Itt az idő, hogy ellenőrizzem magamat. A lábaim mozognak, a karjaim szintúgy, a felsőtestem pedig semmi baja. Ám amikor a fejemet mozgatom, belenyilall a fájdalom. megtapogatom és kötést fedezek fel rajta. Remek.

  Körülbelül fél óra múlva Niall érkezik meg.

- Hála Istennek hogy semmi bajod sincs! – felsóhajt és a nyakamba borul. Érintése nagyon jól esik, mint valami gyorsan ható fájdalomcsillapító.

- Eltekintve ettől, igaz, - simítok végig a fejemen – azt mondta Josh, hogy téged kell megkérdeznem róla.

- Hát emlékszel mikor ott álltunk a stúdió épülete előtt? – kezd bele. Enyhén zavarban van, a kezét gyűrögeti és hümmög. A hajába túr, de ezt is olyan aranyos módon teszi. – Megijedtem mikor összeestél. Körbenéztem és Amyt pillantottam meg. Ő vágott fejbe valami vasrúddal. – amint kimondja, tátva marad a szám.

- Mi van? - kiakadok.

- Szerintem féltékeny volt rád. – szól és gyorsan folytatja, még mielőtt közbevágnék – Tudod találkozgattam vele, mert – félre néz, és a kabátját kezdi igazgatni – dühös voltam rád, Harry miatt is bosszút akartam állni és felejteni akartam. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ebből nem lesz semmi. Ő nem az, akit keresek. – rám néz a ragyogó kék szemeivel és megfogja a kihűlt kezemet – Mert akit kerestem az te vagy.

- Csak azért nem töröllek képen, mert nagyjából én voltam ennek a kavarodásnak az oka, és mert így fejezted be. – válaszolok extra széles mosollyal egy perc pislogás nélküli bámulás után. Elképedek mikor ilyeneket hallok tőle és az igazat megvallva erre az egész vallomásra nem is számítottam. Egy kérdés fogalmazódik meg bennem, ami már oly régóta érett, hogy muszáj feltennem. – Akkor… akkor mi most járunk?

- Azt hittem sosem kérdezed meg – mosolyog rám édesen és kipirult arca egyre csak közeledik az enyémhez – Igen… szóval tegyük is hivatalossá.

  Ajkait finoman az enyémhez préseli. Édesen, lassan, csókol meg miközben ujjait az enyéim közé fűzi. Közel két hónapig keveregtek az érzéseink, míg végül kibontakozhattak ebben a csodálatos csókban melyre már annyit vártam. Megérte várni. Szenvedni is. De még mennyire! Mintha egy atombomba robbant volna, bennem úgy érzem magam. A szívem hevesen ver. Mikor elhúzódik, tőlem még mindig ragyog a szeme. Különös fény van benne, amit még sosem láttam, de gyanakszom rá, hogy egyre többet fogom.

  Az odafelé vezető úton végig fogom a kezét, a világért el nem engedném. Nem érdekel, hogy a szél zordan tépi a rajtunk lévő ruhát, sem a mínusz fokok, de még a pelyhenként hulldogáló hó sem. Mikor odaérünk az ajtó elé, ránézek.

- Készen állsz ugye?

- Ha te, akkor én is. – fordul előre elszántan.

  Bekopogok. Percekig várakozunk. Szinte számolom az idegtépő másodperceket.

- Azt hiszem nincs itthon, milyen kár… - hátrál Niall de még mielőtt elindulhatna, elkapom a kapucniját és visszarántom.

- Várj egy percet. – elindulok a kerítés felé – majd én lecsekkolom hogy itthon van-e. - kesztyűs kezemmel megragadom a falécek tetejét és átlendülök.

- De Hanna az ember azért nem nyitja ki az ajtót, mert nem akar vendégeket fogadni... - hallom a túloldalról.

- Vannak, esetek mikor különösebben nem érdekel, hogy egy ember mit akar vagy mit nem. – mondom neki – Na, ez most egy ilyen eset.

  Az üveg tolóajtó felé menetelek a félméteres hóban. Ropog a lábam alatt. Elhúzom az ajtót és belépek a házba. egyből a nappali felé veszem az irányt. A kanapén ül, és a laptopján dolgozik valamin. Háttal ül nekem. Oda sétálok hozzá, átnyúlok a válla felett és lecsukom a gép tetejét. enyhén szólva, meglepődik, ugyanis összerezzen.

- A szívbajt hozod rám Hanna! – idegeskedve felpattan. Úgy látszik néhanapján én is meg tudom lepni őt. Kötött pulcsiban és farmerban van. – Mit keresel itt?

- Örülök, hogy megkérdezted, de előbb beengedem Niallt ha nem gond – indulok meg a bejárati ajtó felé.

- Szolgáld ki magad! – ajánlja, fel nem valami szívélyesen majd lecsapja a laptopját az asztalra.

  Niall mellém telepszik le a kanapára, velünk szemben pedig Chris ül egyedül, keresztbe font karral.

- Valahogy sejtettem, hogy hamarosan részt kell vennem ebben a beszélgetésben. – húzza el a száját beletörődően.

  Most először látom Christ úgy igazából. Vagy csak megváltozott volna valami? Egyedül van. Teljesen. Nincsenek mellette a megzsarolt csatlósa. Nincs itt Taylor, a haverjai, Amy egyszóval senki sem. Még így sem szabad lebecsülnöm. Ő az az ember, akit egyáltalán nem szabad lebecsülni. Csakhogy mint már említettem, változott valami.

- Beszélnünk kell pár dologról, a közelmúltról. – kezdek bele.

– De főleg a jövőről. – fejezi be Niall.

- Rendben. – egyezik bele Chris.

- Igazat kell mondanod. Ígérd meg! – szögezem le. Ő csak bólogat.

- Rengeteg dolgot műveltél velem, nagyon sokat szenvedtem miattad, de szeretném, ha most egyszer s mindenkorra véget vetnénk ennek. Elegem van a viszályból. – mondom elmerengve, de egyenesen a varázslatos felemás szemeibe nézve. – Olyan jó lenne, ha bízhatnánk, egymásban elvégre sok minden összeköt bennünket. Nem igaz?

- De. – sóhajt fel Chris – Ezért már most el is kezdem ezt a „bizalmasdit”. – rajzol idéző jelet ujjaival a levegőbe. Valami bujkál a hangjában. – meg akarom mutatni, hogy a jó öreg Chrisben is lehet bízni feltéve, ha ő is azt akarja. – amolyan játékosan rám kacsint – Pénteken hazautazom Kanadába egy időre. – mivel hitetlenül meredünk, rá előkap a farzsebéből egy borítékot és az asztalra dobja. Egy Kanadába, torontóba szóló repülőjegy van benne. Csak odafele. – Na, kapok egy piros pontot? – vigyorodik el keserűen. Látom a szemében, hogy fáj neki. Azt mutatja nekünk, hogy nem érdekli, de tudom, hogy mégis. Túl jól ismerem, ebben is hasonlítunk: nehezen megy az elválás.

- Életed első piros pontját ezennel megkapod. – adom be a derekam – Kíváncsi vagyok. Vajon meg is érdemled?

- Eléggé ismersz ahhoz, hogy lásd, most nem hazudok. – szól Chris meggyőzően.

  Ezután már búcsúzkodni kezdünk ugyanis megint valami fotózásra kell sietnie. Gyorsan „kidob” minket a házból. Ha úgy vesszük a híres nevezetes, messze földön hírhedt Chris Webber, az utazása előtti utolsó hozzám intézett igaz szavai így szóltak:

„Eléggé ismersz ahhoz, hogy lásd, most nem hazudok.” És most az egyszer kérdés nélkül el is hiszem neki.

What I did for love?

49. Fejezet

- Emlékszem mikor megismertelek – itt halványan elmosolyodok az emlék hatására – Sima, jó havernak hittelek. Tudod, olyannak, akit csak akkor hívsz, ha a legjobb barátaid nem érnek rá. Ez lassan kezdett megváltozni, annak ellenére, hogy nem akartam, hogy megváltozzon. Minden nap, amit a társaságodban tölthettem egy élmény volt. Jó kedvre derítettél, segítettél, ha kellett, és ami a legfontosabb meghallgattál és nem ítéltél el. Cserébe igyekeztem ugyanígy bánni veled. – nyelek egyet és kifújom a levegőt. A harisnyámon lévő lyukat piszkálom, miközben folytatom a mesélést. – Aztán bekerült a képbe a Taylor Chris sztori. Egy csapásként és ért, hogy életem megrontója óhatatlanul újra beleszól annak menetébe. Minél mélyebbre ástam az elfeledett ügyekben annál mélyebbre süllyedtem és össze voltam zavarodva. Kicsúszott a talaj a lábam alól és a levegőben himbálództam mikor történt az az óriási félreértés Harryvel. – hátra sandítok. Intek Harrynek, hogy jöjjön közelebb – hidd el, nem jelentett nekünk semmit. Ha mégis meg kéne, valahogy magyaráznom csak azt tudnám mondani rá, hogy egy érzelmi kitörés volt. hasonló dolgokat éltünk ét és mikor mindketten ugyanarra a mélypontra jutottunk hát ez a szörnyű dolog lett belőle.

– Rettentően szégyellem magam. Nem tudnék úgy létezni, hogy ilyen szomorúnak látlak és tudom, hogy miattam van. – veszi át a szót Harry. hangja kissé érdes, rekedtes, mint mindig – Három éve vagyunk legjobb barátok. Szerinted képes lennék szándékosan bántani téged? – fejezi be és rám pillant, hogy folytassam.

- Csak annyit szeretnék még mondani, hogy te voltál a mentőöv az életem viharos tengerén. Az istenek akkor irányítottak hozzám mikor látták, hogy fuldoklom. Segítettél kievickélni a partra. – könnyek gyűlnek, a szemembe mikor eszembe jut az együtt töltött karácsony és a többi boldog pillanat – A tenger újra lecsapott rám. Tudom, túl komolyan vettem Christ meg a fenyegetéseit és ez lett belőle… – elakad a szavam. Képtelen vagyok a befejezésre. Egy két könnycsepp kicsordul és végigszánkázik az arcomon. Becsukom a szemem, nem tudok Niallre nézni. Évszázadoknak tűnő percek telnek, el mire kinyitja a száját és feloldoz a kétségbeesés alól.

- Megbocsátok. – szól könnyed selymes hangján. Kezét az én kezemre teszi és megfogja. A többieknek ez csak egy egyszerű szónak tűnhet, egyszerű hanglejtéssel, de én többet éreztem és hallottam kii belőle. Barátság, törődés, fájdalom. Annyi dolog volt ebben a szóban, amit a körülöttünk lévők fel sem foghatnak.

  Tudom, hogy innentől kezdve sok dolog fog megváltozni.

  A többiek ujjonganak, Harry megkönnyebbülten felsóhajt és lepacsizik Niallel.

- Ezt már nevezem! – szól Louis – Az lett volna a csoda, ha ezután a dráma, szívszaggató beszéd után nem békültök ki.

  Niall és én még bent maradunk és megvárjuk, hogy a többiek összeszedelődzködjenek és kimenjenek.

- Visszatérve a múltra – ránt vissza Niall amikor én is elindulnék kifelé – Úgy érzem, hogy én meg nem vettem elég komolyan Christ. Hiszen mégiscsak be tudott férkőzni közénk. Ott volt mindenhol és beleszólt a dolgok alakulásába. Hatalma volt feletted. Elég volt ebből. ne hagyjuk, hogy közénk álljon. Szarjuk le. – mosolyog rám szemet gyönyörködtetően.

- Rendben van de – rántom vissza most én őt – valahogy le kell zárni ezt az egészet. Nem hagyhatom a levegőben lógni. Arra gondoltam, hogy elmegyek hozzá és elmondom neki mi a szitu és azt szeretném, ha velem tartanál.

- Jól van, de akkor vissza kell fognod nehogy, kitekerjem a nyakát – mondja tök komolyan.

  Megígérem neki, hogy visszafogom, majd elindulunk kifelé. Először én lépek ki az ajtón majd ő. Állunk egymás mellett háttal az épületnek és az előttünk lévő forgalmas utcát nézzük. Gyerekek szaladgálnak, párok sétálgatnak kézen fogva, egy csapat fiú röhög hangosan valamin és galambok repülnek fel a macskakőről miközben a haragos szürke ég viharra készülődik felettük.

  Annyira hihetetlen. Itt áll mellettem és végre, végre valahára az enyém. Ennyi szenvedés kellett hozzá? Úgy tűnik, de én azt mondom megérte. Szétfeszít a bennem lévő boldogság. örömömben képes lennék egy maratont is lefutni, kitakarítani a házunkat vagy az összes kóbor cicát megsimogatni. Ilyen elképesztő dolgokat művel az emberrel a szerelem.

  Hirtelen erős fájdalmat érzek a fejemen. Oly annyira erőset hogy összeesem tőle. Körülbelül úgy csuklok össze, mint egy összecsukható kerti szék. Egy pillanat alatt történik az egész. Pislogok párat a földön fekve. megpróbálok felülni, de azonnal, visszahanyatlok. Niall hajol fölém. Látom, hogy beszél, de a szavai nem jutnak el hozzám. Az utolsó kép, amit látok és nagyjából fel is fogok az, ahogy Niall továbbra is fölém hajol, és a mentőket hívja.

Last hope

48. Fejezet

- Ez így nem mehet tovább! – ront be a szobámba Carly – Mit csinálsz már megint? Dobd el a pattogatott kukoricát… vagyis, inkább ne mert össze kell takarítani, csak rakd arrébb és figyelj!

  Szombat van, az óra épphogy elütötte a kettőt, de a barátnőm mát itt toporzékol az ajtóban. Csinos és friss, mint mindig. Hozzá képest én úgy nézhetek ki, mint egy háromnapos mosatlan póló. Hagyom neki hadd keresgéljen a szekrényemben. Elővesz egy fekete egybe ruhát, harisnyát és a csizmámat. Szúrósan néz rám.

- El fogunk menni valahova elég a nyavalygásból!

- Rávehető vagyok, menjünk. – válaszolom öltözködés és fésülködés közben.

- Ez túl könnyen ment… - elmélkedik, hangosan miközben lök egyet rajtam az ajtó felé.

  A nappaliban ülők mind felnéznek az érkezésemre.

- A kicsi főnix újra feltámadt hamvaiból – dicsér meg apa és még füttyent is hozzá. Ezt a kínos atyai beszólást vártam tőle. Látszik rajta az erőlködés, hogy jó kedvre akar deríteni. ugyanígy tesz Amanda és anya is. Josh pedig velünk tart.

  Kilépek a bejárati ajtón és furcsa hidegséget érzek. Éjszaka vagy fél méter hó esett. Kicsit vidámabban lépkedek a fehér csodában. Világéletemben imádtam a havat. Felnézek és megpillantom Louis-t, aki egy nagy fekete autót támaszt. Odaszökdelek hozzá és röviden, barátságosan megölelem.

- Na, na. Mi ez az érzelemkitörés? – kérdez titokzatosan mosolyogva.

- Szeretem a havat. Ennyi az egész – mondom.

- Akkor induljunk! – kurjantja Josh és balzsamozó kézmozdulatot tesz, miközben Louis-ra sandít míg Carly csak somolyog magában. Ez gyanúra ad okot, enyhe rossz érzést kelt bennem, de végül úgy döntök, hogy nem leszek paranoiás. A bátyám vállán jókora sporttáska van.

- Engem azért eldobtok edzésre ugye? – kérdezi angyalian pislogva.

 Te nem jössz? – állok, meg mielőtt beszállnék az autóba. Feléjük nézek és megpróbálok leolvasni valamit az arcukról. – Hova megyünk?

- csak leugrunk a stúdióba. Velem kell, hogy gyere ugyanis az én gondjaimra bízott a bátyád a mai napra. – válaszol Louis és becsapja a kocsi ajtaját.

  Alig telik öt percbe hogy odaérjünk. Josh már rég elkezdte a mai izzasztó edzését, hogy felszedjen magára még pár kiló izmot. Az épületbe lépve semmi furcsát nem észlelek. Az ősz hajú takarító néni a padlót mossa fel egy öltönyös fickó meg a kávéautomatával bajlódik.

  A stúdióban koromsötét van kivéve a kis felvevő szobát.

- Hanna legyél olyan kedves és hozd ki a felvevő szobából a mikrofont – kér meg Louis.

  Én mit sem sejtve belépek, és mikor megragadom, a mikrofont akkor tudatosul bennem két dolog: 1. Niall és Harry az egymástól lévő két legtávolabbi sarokban ülnek, 2. Louis bezárta az ajtót és eltorlaszolta egy székkel, hogy ne tudjak kijönni.

- Ne olyan sietősen! – szól nekem kintről. Dörömbölök, és szépen kérem, hogy nyissa ki majd egyre csúnyábban. Semmi sem hatja meg. az öklöm lüktet és vörös, a hangom pedig kezd elmenni. Azonban semmi nem hatja meg. Ő meg halál nyugodtan odahúz a keverőpult elé két széket. Egyet magának egyet pedig Carlynak aki némileg aggodalmasan vizslat minket. Szerintem attól fél, hogy „cicaharc” lesz a vége és egymásnak esünk.

- Áruló! – kiabálom neki. A szívem rendkívüli sebességgel dobog. Szédülök, szemeim előtt ugrál a kép.

- Csend legyen! – mondja félhangosan Louis – kedves egybegyűltek, jól figyeljetek rám, mert csak egyszer mondom el. – drámai szünetet tart – Kegyetlenül fog hangzani, de addig maradtok ott, bent amíg meg nem beszélitek a gondjaitokat. Tudom milyen szar helyzet ez ezért nekem az is elég, ha normálisan megbeszélitek… nem muszáj, megbékülnötök csak kérlek, beszéljétek meg. Nekem és a ti baráti körötöknek is marhára elege van ebből a béna szappanoperába illő sztoriból, amit lenyomtok nekünk. Legyetek értelmes emberek és rendezzétek soraitokat. Csak abban az esetben nyitom ki az ajtót, ha kész vagytok illetve a legrosszabb esetben, ha valaki közületek kimúlt. Ennyit akartam közölni veletek. Jó szórakozást! – fejezi, be a kis mondókáját majd hátradől. Carlyval kezd tanácskozni, amit mi nem hallunk.

  Reményveszetten tekintek körbe. Harry göndör haja igencsak hosszúra megnőtt szinte már a vállát verdesi. Egyszerű póló és farmer van rajta. törökülésben a szőnyeget nézegeti. Niall szintén ezt teszi. Így hát én is leülök. ezután két óráig a testhelyzetváltáson kívül semmi sem történik.

- Srácok éltek még? – kérdezi Carly aggódva.

- Ja – hangzik el egyöntetűen. majd egy újabb órán át lebeg súlyos csend fejünk felett.

  Gondolkozom. Mit tehet mást az ember, ha akarata ellenére be van zárva? Mást nagyon nem. Meg kell próbálnom. Ha már Chris mindent lerombolt… NEM. Szörnyű, de rá kell jönnöm, hogy nem kenhetem Chrisre az egészet. Igen, nagy szerepe volt a katasztrófa kialakulásában ez tagadhatatlan, de nem csak ő tehet róla. Leginkább az történt, hogy Chris fogta a kezem miközben én mindent romba döntöttem magam körül. És hagytam, hogy fogja a kezem ahelyett, hogy elengedtem volna. Hibát hibára halmoztam ahelyett, hogy tiszta lapot vettem volna elő, hogy arra írjam tovább az életem sorait. Szóval hová fajulhatna tovább a helyzet? Sehova. Nincs mit vesztenem, már nincs. A romokból, a kis darabokból újat kell építenem. Nem nyafoghatok egy életen át. És főleg nem hagyhatom, hogy elússzon a mentőövem, amit mellesleg az élet maga dobott nekem.

  Egy pillanatra becsukom a szemem, egy év indulatát szedem össze és alakítom töménytelen bátorsággá. Behajlítom elgémberedett térdeimet és felállok. Odalépdelek Niall elé és leülök közvetlenül vele szembe. A tekintetében melyet rám emel kíváncsiságot és haragot látok.

  Fél füllel hallom, ahogy Louis izgatottan idehívja az éppen a bátyámmal telefonon konzultáló Carlyt hogy műsor van. Szinte érzem, hogy Harry pillantása minket pásztáz.

- Szépen kérlek hallgass meg – a hangom érezhetően megremeg. Niall is hallja, de továbbra is csak mered rám. Ezt úgy értelmezem, hogy folytathatom – Nem fogom azt kérni, hogy bocsáss meg, mert tudom, hogy nem igazán érdemlem meg. Eszméletlenül hülye, idétlen tudok lenni.  Kezdem az elején, hogy legalább egyszer halld, hogy mit éreztem – levegőt veszek, hogy folytatni tudjam.

Where do broken hearts go?

47. Fejezet

  Amy Green. Soha a büdös életben nem hittem volna, hogy ők ketten együtt lesznek. Ez azért egy igazán furcsa véletlen, hogy először Chris volt a közös pontunk most pedig Niall az. Még szerencse hogy Carly erősen fog különben utána megyek, és mint egyutálatos nőszemély megtépem. Csendben megvárjuk, míg elmennek, majd kilépünk a bokrok mögül.

- Mondtam, hogy nem valami jó ötlet – rázza a fejét Carly és a kezét tördeli. Lassan hátra fordulok, hogy a szemébe nézhessek.

- Te tudtál erről? – kérdezem óvatosan – És mégis miért nem mondtad el?

  Ekkor szép lassan kinyílik az ajtó és előbukkan Zayn feje.

- Segíthetek valamiben a hölgyeknek? – udvariaskodik.

- Otthon van Louis? – érdeklődök. Igennel válaszol és beinvitál minket. A keresett személyt a nappaliban Harryvel beszélgetve találom. A kanapén ülnek a kandallótól nem messze. Köszönés helyett rátérek a lényegre.

- Te is tudtad ugye?

- Igen – válaszol halkan, de sietve hozzáteszi – De nincs köztük semmi.

- Még nincs – dünnyögöm és leroskadok mellé. Elmond mindent, amit tud róluk. Azt hogy nemrég ismerték meg egymást, és hogy ma vacsorázni mentek.

- Honnan ismerik egymást? – kérdezem választ sem várva, mégis kapok.

- Én mutattam be neki – hangzik az elkeserítő válasz Harry szájából. Ez a jelenlegi hangulatomban csak olaj volt a tűzre. – Azért hogy egy kicsit megfeledkezzem a gondokról és…

- Rólam, igaz? – kérdezem nagyot nyelve. Összeszorul a szívem és a torkom. Úgy érzem mintha elengedte volna a ragasztó a szívem egy darabkáját és a földre hullana nagyot koppanva. Ez egy igencsak közönséges megfogalmazás mód, de igaz. Hosszan a göndör hajúra nézek. Te tönkre akarsz tenni? – kérdezem enyhén felemelve a hangomat melyben keserűség érződik. nem is, a miatt, amit Harry vagy akárki tett vagy mondott, hanem inkább a tehetetlenségem miatt. Felállok és az ajtó felé veszem az irányt. Felkapom a kabátom, a csizmámba bújok és hazaindulok. Nem bírom tovább. nem bírok egy szobában lenni Harryvel. Először az a csók, most meg ez. Lépteim gyorsulnak. Szél süvít a fülembe és tépi az arcomat. Le akarja tépni mintha csak egy eldobható maszk lenne. Könnyeim savként marják a szememet, hajam pedig lobog a hátam mögött. Futok vagy menekülök, édes mindegy hogyan nevezzük. Elkeseredetten loholok hazáig. Mire elérem, a küszöböt már úgy érzem, mintha a szívem nem verne, hanem belehalt volna a töménytelen bánatba, ami zivatarként zúdult rá az utóbbi időben. Annyira nehéz Niall nélkül. Az elvonási tünetekhez hasonlót érzek, ha nincs velem. Nem bírom ki, hogy mással látom. az elején azt hittem, hogy csak egy jó barát lesz semmi más. nem terveztem vele előre. Végül olyan emberré vált, akit magam mellet szeretnék tudni. Meg merem kockáztatni, hogy szerelmes is lettem belé. ez esetben más, mint ahogy Chrisszel volt.

  Carly a házunk előtt ér utol. Erősen megragadja a vállamat, és ha akarom, ha nem maga felé fordít.

- Holnap elutazok egy fotózásra Kaliforniába, Carmelbe és velem jössz. Eredetileg mást akartam vinni, de ezt most hagyjuk. Ki kell, hogy szakítsalak ebből a környezetből legalább egy kis időre. – megkockáztat meg egy apró mosolyt és folytatja – Ne aggódj, ha rajtam és Louis barátunkon múlik, ki fogtok békülni. Holnap reggel négyre légy készen, két napot maradunk.

  Ezzel a végszóval hagy ott a lábtörlőn állva. Egy éve nem gondoltam volna, hogy ilyen irányt fog venni az életem: a fiú, akit kedvelek egy szempillantás alatt meggyűlölt ellenben a fiú, akit gyűlölök, kedvel, a szüleim ápolni akarják a családi kötelékeket, egy egész rajongótábor számára váltam ellenszenvessé, Harry Styles belerondított a szerelmi ügyeimbe és nem mellesleg fogalmam sincs hogyan másszak ki ebből. Mihez kezdjek ezzel a bábeli zűrzavarral?

  Legjobb lesz, ha a legszebb mosolyomat elővéve elkéredzkedek a szüleimtől. Ezután lefekszem és próbálom magamba erőltetni az álmot. Nem igazán örülnek neki, de az utóbbi időben látott hangulatomat és viselkedésemet figyelembe véve, morogva, ugyan de belemennek.

*12 órával*

  Az egyik nagy, lapos sziklán ülök a parton. Lehetetlenül gyönyörű a kilátás. Ahogy a fehér homok belefut a tiszta azúrkék habokba melyek tovább nyúlnak egészen a végtelenig. A láthatár összemosódik a szemem előtt. A nap pedig élesen tűz. Óriási és kevésbé nagyobb sziklák övezik, a kisebb eldugottabb partszakaszt ahol vagyunk. A stáb felszerelése, legnagyobb bosszúságukra belesüpped a homokba. Carly barátnőmet ez sem zavarja, elvégre nem az ő gondja. Csak vidáman szaladgál, pózol, ahogyan kérik tőle. Én meg felhúzott lábal, ülök az egyik sziklán egy hatalmas fehér ernyő alatt. Nézem a sirályokat és az alkalmanként feltűnő rákokat.

  Nagyjából így telik el a közös vakációnk. Carly minden egyes percemet lefoglalja, hogy ne törődjek a gondhalmazzal, amit én teremtettem magamnak. Bevallom sikerül is neki. Elmentünk szörfözni, sokat lófráltunk a parton körbenéztünk a városban és persze elkísértem dolgozni. A két rövidke nap gyorsan eltelik. Azon kapom magam, hogy a repülő ablak melletti kényelmetlen ülésén fészkelődök és a gép lassan elindul Anglia felé. A New York-i átszállás után Carly furcsán, nyugtalanul kezd viselkedni. Nem kérdezek rá, hiszen ha bármit is el akar mondani, elmondja, nem nyaggatom. Körülbelül egy órával később már ne bírja tovább és elmondja. Felém fordul.

- Szeretnék veled megosztani valami nagyon személyeset és számomra fontosat. – mosolyog rám, tengerkék szemei csak úgy ragyognak – már mondtam, hogy van valakim, de azt nem mondtam, hogy ki az. Én a… bátyáddal járok majd egy hónapja.

- Valahogy sejtettem – vágom rá alighogy befejezte.

- Mégis honnan? – lepődik meg.

 - Rengeteg jel utalt rá. Emlékszem, egyszer egy éjszaka láttalak kisurranni a szobájából, na meg mostanában elégszer láttalak titeket együtt így össze tudtam rakni a képet. Ráadásul Josh említette egyszer kétszer hogy milyen csinos vagy… - kuncogok. A vállára teszem a kezem. – Teljes szívemből örülök nektek, főleg azért mert a két ember, akiket szeretek, szereti egymást.

- Egy malomkő esett le a szívemről – sóhajt Carly hátra dőlve.

  Innentől kezdve a kapcsolatukról beszélgetünk. Hogyan jöttek össze, Josh hogyan udvarol és arról, hogy miképp próbálták eltitkolni.

  A londoni leszállás után mintha kicseréltek volna. Vidáman indulok haza és vidáman üdvözlöm a szüleimet is. Aztán én indítványozom, hogy a nap hátralévő részében, amíg anyáék elmennek megnézni egy színdarabot, addig mi a testvéreimmel sétáljunk egy nagyot a városban. Londonban sosem unatkozhat az ember.

  Elmegyünk a tipikus turista látványosságokhoz. Felülünk a London Eye-ra, megnézzük a Big Bent, a Buckingham palotát ahol Josh hiába piszkálja az őröket, ők még csak meg se rezzennek. Bár Josh váltig állítja, hogy az egyik őr pislogott mikor a kezével az arca előtt hadonászott. Erre Amanda csak annyit felel fejcsóválva:

- Azoknak a szerencsétleneknek is kell pislogniuk és ráadásul el kell viselni az olyan idiótákat, mint te, kedves öcsikém.

  Ebből az egy mondatból vita alakul ki közöttük arról, hogy miért akkor pislogott mikor ott volt a keze miért nem előbb vagy később. megmondom, őszintén én élvezem, mikor veszekednek, már elve azt a velük töltött időt is élvezem, mikor csak hárman vagyunk otthon, plusz-mínusz Carly. Ahogy felnőttünk egyre kevesebb lett ez az idő. Furcsa lehet egy kívülállónak, de szeretem azt is mikor Josh és Amanda összeveszik valamin. Általában mindennek ez lesz a vége, mert a nővérem a logikus gondolkodású, okoskodó, akik két lábbal áll a földön, Josht pedig egy tizenkét tonnás vasmacska sem tudná ott tartani. Ő az, aki bármikor jó kedvre tud deríteni, viccelődik és a poénjai a legjobbak. Én meg egy köztes állapot vagyok, egy kicsi ebből egy kicsi abból.

  Már hazafelé tartunk. sötétedik. Az idő még hidegebbé válik, így még összébb húzzuk magunkon a kabátjainkat. Egy mellékutcában haladunk tovább. Ahogy a túloldalra nézek, megpillantok egy párt. Barna hajú lány és egy kicsivel magasabb szőke hajú fiú. Azon nyomban felismerem őket. megtorpanok és figyelem, ahogy távolodnak. Belépnek, a lámpák fénykörébe majd kisétálnak alóluk. Addig nézem őket, míg be nem fordulnak egy másik utcába.

- Hanna? Hanna? – szólongat Josh finoman. Mikor felé fordulok, csak vet rám egy pillantást és átkarolja a vállamat. – Menjünk haza.

  Amanda kérdőn néz. Ő nem vette észre őket.

- Túl kicsi ez a város. – morgom összefacsarodott szívvel. eszembe jutnak a hosszú beszélgetéssel töltött sétáink Niallel.

  Érzem, hogy a könnyeim még mindig ott vannak az arcomon ezért komótosan letörlöm őket kabátom ujjával. Testvéreim ezután is kedélyesen cseverésznek, de az én jó hangulatomat már lelőtték úgy, hogy csak csendben ballagok mellettük.

That's what you get when you let your heart win...

46. Fejezet

  Reggel a földön ébredek. Biztos kiestem az ablakfülkéből. Felkelek a padlóról és úgy, ahogy vagyok, leballagok reggelizni. Már mindenki az asztalnál ül: anyakávét iszik, apa olvas, Amanda és Josh pedig reggeliznek és valamiről pusmognak. Neki állok enni. Köhögök párszor, majd még néhányszor.

- Úgy hallom valakit el kéne vinni az orvoshoz. – mondja Amanda.

- Ja, egy állatorvoshoz, ha így ugat. – utal a köhögésemre Josh. Ezért egy igazán ronda pillantást kap tőlem. Anya ráteszi a tenyerét a homlokomra.

- Jézusom de forró vagy. Egyél, aztán öltözz fel jó melegen, mert megyünk az orvoshoz. – mondja anyaellentmondást nem tűrő hangon. Így hát elcipel az orvoshoz én meg hagyom. az orvos megállapítja, hogy rettentően piros a torkom, lázas vagyok és nem mellesleg nagyon megfáztam. Úgyhogy ezen a héten forró teát kell innom és feküdnöm, hogy rendbe jöjjek.

  Az elkövetkezendő napokban semmi említésre méltó nem történik. Minden sorozatot végignézek és az összes karácsonyi film ismétlését is, vödörszámra döntöm magamba a teát és néha egy kis C vitamint is lenyelek hozzá. Az állapotom szép lassan javul.

  Pénteken hangosan kopogtatnak az ajtón. Szeretnék kiabálni, hogy „gyere be” de a fájós torkom nem engedi így nem kevés torokköszörülés árán tudok csak megszólalni rendesen.

- Na nehogy már belerokkanj pár szóba. – dugja be a fejét az ajtón Josh. – Hoztam neked pár embert, hogy felvidítsanak. – újságolja mosolyogva. Bár nem említettem neki, de tisztán látszódott rajtam a szomorúság és szerintem sejtette, hogy Niall meg köztem van némi feszültség.

- Köszi, te vagy az egyik legjobb testvér. – mondom rekedten. Hihetetlen hogy Josh mindig tudja, mire van szükségem.

  Szép sorban belép a szobába: Adam, Abby, Michael, Cheryl, Ed és Emily. Azaz az egész deszkás csapat. Rendkívüli módon meghat, hogy eljöttek hozzám látogatóba. Mind az ágyamra vetődnek, illetve aki nem fért ide az a szobámban lévő kanapéra ül. Mindenféle sztorit mesélnek, főleg a karácsonyról, a családról meg úgy általában véve mindenről.

- Ja, most jut eszembe, hoztam neked húslevest! – rikkantja Ed. Előveszi a fehér szatyrából az éthordó dobozt és a kezembe nyomja egy kanállal együtt.

  Épphogy csak belekóstolok, de máris elkezdi marni a számat és a nyelőcsövemet.

- Vizet, vizet! – suttogom rekedt hangomon. Beletelik egy kis időbe, mire csillapítani tudom ezt az égető érzést. – Hát ez meg mi volt?

  - Mivel félig magyarok vagytok, valami magyaros dologgal akartalak meglepni. Azt írták az interneten, hogy szeretitek a csípőset ezért raktam bele Tabasco szószt. – mosolyog sajnálkozón Ed miközben mindenki nevet a szerencsétlen eseten. Emily a fejét csóválja bátyja együgyűsége miatt. – Hát tény hogy nem vagyok egy konyhatündér. – röhögi el magát a végén ő is.

 Egész délután elbeszélgetünk, hülyéskedünk. Anyának úgy kell hazaparancsolnia őket. Miután elmentek egyből minden visszatért a rendes kerékvágásba: olyan ramatyul érzem magam, mint az érkezésük előtt. nemcsak a betegségre gondolok, hanem a visszatérő emlékképekre is: Chris angyalnak öltözve elrugaszkodik, az ablakkeretről én meg utána vetem magam, Ahogyan Harry arca közeledik, és az enyémet súrolja, Niall döbbent arckifejezése, az a pillanat mikor meglátom a mosdóban majd a rajongók erőszakossága.

  Nappalok és éjszakák váltakoznak. Egyre jobban érzem magam testileg, de lelkileg csak romlik a helyzet. A betegségemet hétfőre mintha csak elfújták volna. A család egyre többet van együtt hála a szüleinknek: társasozunk, együtt vásárolunk be és bugyuta családi filmeket nézünk. Látják rajtam, hogy a gyógyulásom ellenére valami még mindig nincs rendben, de akárhányszor rákérdeznek a szemem alatti táskákra vagy a hirtelen hangulatváltozásaimra, elterelem a szót. Ezt az egész”rosszul vagyok magamtól” dolgot Carly vette legjobban a szívére. Mindenképpen ki akart belőlem csikarni valamiféle pozitív megnyilvánulást.

  Kedd délután átugrott hozzám és már vagy egy órája próbál lelket verni belém. Nem igazán reagálok csak meredek Az így jártam anyátokkal sokadik részére mikor elhangzik az a mondat, ami felszítja bennem a tüzet.

- Így akarsz itt heverni. Ezt akarod neki mutatni? Hogy egyetlen apró malőrtől a földre hullasz és nem is küzdesz tovább. Komolyan képes vagy feladni, ha már idáig eljutottál? – egy pillanatra leveszem a szemem a képernyőről és elgondolkozok azon, amit mondott. ránézek Carlyra. Ő szépen ki van festve, lezser, de csinos ruhákban van és eljött az igénytelen barátnőjéhez, hogy lelket öntsön belé és felrántsa a padlóról. Nem hagyja, hogy a porba hulljak.

- Igazad van. – régen hallottam már a saját hangomat. Felpattanok, és a szekrényhez sietek. Szélsebesen nézegetem a ruháimat és kikapok egy párat, amit fel is veszek. – Most elmegyek hozzá és elmagyarázom a helyzetet.

- Hát én… nem így gondoltam. – dadogja zavartan Carly.

- Most visszakozol?

- Nem, dehogyis. akkor menjünk. – sóhajt fel idegesen. Valami van a levegőben, amit nem értek. Valamit nem árul el.

- ha egyszer valamit a fejedbe veszel… - motyogja, miközben én felhívom Louist és megkérdezem Niall otthon van-e mert akkor benéznék.

- Itthon van, de szerintem ez nem egy jó… - kezdi, de én ekkor már nem figyelek rá mivel már fél lábbal az utcán vagyok.

  Hosszan sétálunk, mire elérünk a fiúk házáig. Carly titkon végig próbál lebeszélni az útról, de már összegyűjtöttem a bátorságom szóval megpróbálom. Elvégre mit is veszíthetnék?

  A bejárati ajtóhoz lépek. Sóhajtok egyet-kettőt hogy lenyugtassam tomboló szívemet. Hangokat hallok. A fiúkét és egy ismeretlen. Lányét. Lábdobogást hallok egyre közelebbről. a mögöttem álldogáló Carly megragadja a kabátom és egy rántással az egyik magas bokor mögé ránt, ami a házhoz vezető ösvényt szegélyezi.- Mi a fenét… - „rángatsz” akarom befejezni a mondatot, de kesztyűs kezét a számra tapasztja.

- Kuss, legyen és nézd! – rivall rám, tőle nem megszokott stílusban. És csak nézem. Nézem, ahogy kilépnek az ajtón az éj sötétjébe. Niall meg a lány. Nevetnek. Mikor a lány megfordul, a lábaim egyből rogyadozni kezdenek, mert ismerem, és nem hiszem le hogy pont ő az. Miért kell megint megtörténnie?

Wave after wave...

45. Fejezet

  Tisztáznom kell a dolgokat. A hosszú folyosóra lépve megpillantom, ahogy a férfi mosdóba siet. Mit sem törődve a szabályokkal én is belépek. Meglátom őt. a mosdókagylóra támaszkodik. Haja sápadt arcába lóg. Már megint a férfi mosdóban vagyunk csakúgy, mint a találkozásunk napján.

- Figyelj… - kezdem. Lábaim és a kezem úgy remeg mintha éppen egy földrengés rázná a várost. A gondolataim sorba rendezve állnak, hogy kimondjam őket, de képtelen vagyok.- Nem érdekel! – szakít félbe egy kiáltással Niall. Minden egyes szó százszor pattan vissza a világoskék csempés falakról. Felém fordul. Pillantását az enyémbe kényszeríti. – fogalmam sincs mi a fenét csináltatok odabent. De miért? – kérdezi kínlódva, a szeméből csak úgy sugárzik a csalódottság. – tudod mit? Nem is izgat. Csak nekem többet jelentettél egy szimpla barátnál. azt hittem ez kölcsönös. – behunyja kék szemeit és felsóhajt – Ezért nem akartam szerelmes lenni – rám néz, miközben kinyitja az ajtót és felém köpi a szavakat – mert csalódnom kell minden egyes alkalommal.

  Miután a mosdót egyszeriben úgy érzem, mintha körbevonna a sűrű, sötét köd. Lábaim felmondják a szolgálatot, törökülésben ülök a hűvös földön. másodpercek, percek telnek el némaságban. Gondolataim mintha megfagytak volna. Folyamatosan azt a pillanatot látom magam előtt, amikor becsukódik utána az ajtó. vége van pedig el sem kezdődött. eddig mindig megküzdöttem a hullámokkal, de most egy termetesebb maga alá temetett. Legyűrt és most ott fekszem, a sötétben miközben az utolsó oxigén buborékok a felszín felé kígyóznak. Túl nagy itt lent a csend.

  Egy idő után benyit valaki. Ha nem ülnék, az útban talán észre sem venne.

- Te meg mit keresel itt? –kérdezi Louis – és mi történt? Niall csak úgy egy szó nélkül lelépett, Harry meg csak üldögél a kanapén, egy szót sem lehet belőle kihúzni és körülbelül olyan siralmasan néz ki, mint te.

- Mivel sok vesztenivalóm nem maradt elmondom. Legfeljebb te is megutálsz egy életre. – szólok rekedten. A történtek elmesélése után még rosszabbul érzem magam.

- De hogy tehettétek? Nem bírom felfogni… - kezd prédikációba.

- Én sem bírom felfogni… ez az egész egy érzelmi kavalkád. Chris bekavart nekem, Taylor Harrynek aztán mi ketten Niallnek. – felállok, és zsibbadt tagjaimat kinyújtóztatom. Louis szemébe nézek – hidd el nekem hogy Harry csak egy barát ez az egész egy óriási félreértés. Annyiról lehetett szó hogy csak… Nem. Nem akarok magyarázkodni. Csak megtörtént és óriási hiba volt. Sosem bántanám Niallt szándékosan. – a mosdókagyló felett lévő tükörbe pillantok. Látom, milyen szánalmasan sápadtan festek, hogy a hajam kócos és az arcom elkeseredettségbe torzul. – Ő túl értékes számomra.

  A csöpögő víz és lélegzetvételünk hangját hallom.

- Elég elcseszett ez a helyzet, meg kell, hogy mondjam. – ingatja fejét Louis. Felém lép és megráz a vállamnál fogva, hogy fel is fogjam a szavait – Csakis azért segítek,  mert te és Niall sosem fogjátok kimondani de, látom a szemetekben, hogy éreztek egymás iránt. Átkozottul szerencsétlenek tudtok lenni a szerelemben. – átölel – De ha most megengeded, megyek és elintézem azt, amiért idejöttem.

  Kimegyek, megkeresem Carlyt és nyomatékosan megkérem, hogy menjünk haza. Bár szerintem az arcomon is látszódik a helyzet súlyossága. Ő is tudni szeretné mi is történt mire én elmondom és erre ő természetesen jól megmondja a magáét. Abban a pillanatban mikor kilépünk őrjítő sikoltozás, kiabálás üti meg fülünket. Rengeteg rajongó és még néhány fotós is van a stúdió előtt. Egymásba karolva indulunk el az autóig, amivel jöttünk.

  Ám amikor a tömegbe hatolunk, egyszer csak elszakadunk egymástól. Szó szerint kitépnek Carly kezéből. A hajamat húzzák, és a ruhámat tépik. Karmolásokat és néhol ütéseket is érzek. Szavakat hallok: megérdemled, Niall, Chris, soha… és még sorolhatnám. Egyre erősebben rángatnak, és egyre jobban fáj. Arcok tengere hullámzik előttem, valaki elgáncsol és már cipők, lábak sokasága toporog előttem. Csak egy-két percig tart az egész, mert hirtelen lankad a tömeg figyelme és közben Carly lopódzik oda hozzám, hogy kimentsen az emberek fojtogatásából. felránt a földről és a kocsi felé vezet. Közben még az utolsó pillanatban hátra tekintek és megpillantom Niallt ahogy integet, fotózkodik... és éppen engem néz. É pedig mocskosan, karcolásokkal, liluló foltokkal tarkított bőrrel távozok. Beszállok a kocsiba. Carly szó nélkül vezet hazáig, otthon kitesz és elindul valami fotózásra. A lelkemre köti, hogy most már vigyázzak magamra és ne tegyek semmi ostobaságot.

  Felmenekülök a szobámba. Lezuhanyozok és lefekszem az ágyamba. A testemet körülölelő puha takaró sem nyugtat meg, mert úgy érzem, mintha még mindig lábak taposnának rajtam. Elviselhetetlennek és levegőtlennek érzem a szobát. e és az ablakfülkéhez megyek. Résnyire nyitott ablak előtt ülök és élvezem a jeges levegő érintését a bőrömön.

 Niallre gondolok. Ki máson is járhatna az eszem? Mondhatni megmentett a tömeg haragjától mikor megjelent. nem vagyok száz százalékig biztos benne de van egy olyan sejtésem, hogy direkt csinálta. Megmentett pedig gyűlölni kellene. Önzetlenül viselkedett velem szemben. Én meg hagytam, hogy elcsesződjön az egész köztünk kialakuló érzelem.

  Ha nem jött volna vissza, akkor üresen, remény veszve távoztam volna a stúdióból a történtek után. Így viszont egy kicsike kihunyó félben lévő parázs még ott izzik bennem arra várva, hogy lángra lobbanhasson. Tehát a remény még egyelőre bennem él. Különben nem jött volna vissza, igaz?

- Bárcsak lenne egy esélyem, hogy jóvátegyem! – suttogom. Becsukom az ablakot. Miközben üldögélek, észre sem veszem, hogy reszketek. Sok volt ez a mai nap. Még egy utolsó erőtlen pillantást vetek a gyönyörű sötét égre majd ültömben elalszok. 

Spaces

44. Fejezet

  Csak zuhanunk lefelé. A félelem egy szempillantás alatt szétárad a testemben szinte elemészt. Nem tudok, mit tenni csak még erősebben kapaszkodok Chrisbe, aki éppen most vet véget az életünknek. A jeges téli szél szinte átfúj rajtam aztán egyszer véget ér a zuhanás. Mindössze egy pár másodpercet vesz igénybe az egész produkció. Valami hatalmas puha, párnaszerű dolognak ütközünk. Hangokat hallok, dühösnek tűnnek.

- Mit keres itt ez a lány?

- Mi történt? Mindenki jól van ugye?

- Ez a lány nem volt benne a forgatókönyvben!

  Micsoda? Forgatókönyv? Ez nekem új. Hanyatt fekszem. Kinyitom a szemem és nem látok se poklot se mennyországot csak halványkék eget felhőkkel borítva. Lekászálódok a párnaszerű dologról, amire ráestünk majd a már felegyenesedve álló Chrishez sietek.

- Nyugi Brad! Inkább nézd meg a felvételt, lehet, hogy használható. – beszéli le a lenyakazásomról a rendező feliratú székben ülő férfit.

- Ez meg mi a franc volt Chris? – kérdezem. Átvert, azt hittem öngyilkos akart közben pedig csak erről a bugyuta reklám filmről volt szó. Annyira hülyén érzem magam. Szégyen hogy mindig be tud húzni a csőbe. Az idegesség átveszi ép elmém felett a hatalmat és akkora pofont adok neki, hogy még sokáig visszahangzik a fülemben. Arca egyre csak pirosodik a kezem nyomán. Úgy tűnik váratlanul érte, de nem érdekli. Csak haza akarok menni, el a közeléből mert azok után amiket odafent mondott, nehéz eldöntenem hogy szívatott vagy az igazat mondta. Át kéne gondolnom, megemésztenem a dolgokat.

- Ez a felvétel mennyeire sikerült! Felhasználhatnánk a filmhez, kedves… - kérdezi Brad némileg barátságosabban.

- Hanna Reid – vetem oda – és azt csinálsz, amit akarsz – adok neki szabad kezet mérgemben és a mielőbbi szabadulás reményében.

  Ezek után megfordulok és elindulok haza. Otthon se szó se beszéd lefürdök és ágyba bújok. Egy jó nagyot szeretnék aludni, elmenekülni az álmok varázslatos világába és lazítani. Belesüppedni és átengedni magam az időszakos felejtésnek.

  Reggel a telefonom ébreszt. Nem mintha beállítottam volna. Kinyitom az álomtól összeragadt szemeimet és egyből felveszem.

- Halló.

- Jó reggelt Hanna! – hallom meg a nevemet hosszan elnyújtva Niall hangján.

- Ó, szia.

- Azért hívlak, hogy lenne-e kedved holnap eljönni a stúdióba. Megint felveszünk néhány számot meg van pár új is, amit megmutatnék. Szóval?

- Persze hogy van kedvem.  – válaszolom lelkesen. Na, végre valami jó is történik. Megbeszéljük a helyszínt és időpontot.

- Nem lenne gond ha Carlyt is vinném?

- Hozd csak.

- Rendben. Szia – és letesszük. rögtön értesítem barátnőmet a programról.

  Másnap a megbeszélt időpontban már a stúdió előtt toporgunk. Niall kijön értünk. Bent Carly körbe-körbe forog és nézelődik. Kicsit olyan ebben a csodálkozó állapotban, mint egy hiperaktív kisgyerek. Nagy baba kék szemeit tágra nyitja és úgy nézelődik. Kecsesen leheveredik az egyik fekete bőr fotelra. Követem a példáját.

- Először megbeszéljük, mivel kezdjük, aztán két dalt felveszünk a harmadik albumunkra. A Midnight Memories és az Alive-ot. Ti hallhatjátok először. – ismerteti a menetrendet ír barátunk.

  Aztán besorjáznak a kis felvevő szobába. Nagyon tetszik, amit hallok. Mindkét szám jó tempójú, pörgős és vidám, de olyan más. Mintha kicsit felnőttesebb volna vagy mintha a két album felvétele közt évek teltek volna, el pedig szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen érettebbek ezek a dalok. Van mondanivalójuk a dallam pedig olyan, hogy még az én Kate nagymamámat is megmosolyogtatná; az meg már nagy szó.

  Észrevettem Harryt. Szerintem a környezetében mindenki észrevette, de békén hagyják. nem lehet könnyű, hiszen a szakítások általában nem azok. A szeme véreres és nem csillog olyan pajkosan, ahogy szokott, az ajka kicserepesedett és nem ékesíti mosoly, haját sapka takarja egy-két rakoncátlan tincs kivételével. Egyszerű farmerban van, amit kockás inggel párosított.

  Mikor a felvétel véget és Louis és Liam kimennek az automatához, Zayn felhívja a barátnőjét, Carly szintén egy hívást bonyolít le, Harry a felvevő fülkében marad. Niall meg egyenesen felém tart. Beszélgetünk.

- Van egy meglepetésem számodra. – mosolyodik el és a kezembe ad egy cédét. – Hallgasd meg. Ezek a számok felkerülnek a lemezre és egy bizonyos személyről szólnak – néz a szemembe. majd elkapja a tekintetét és felveszi a zsebében rezgő telefont. – Ezt le kell intéznem – tátogja, aztán elhagyja a helyiséget. Egyedül maradok a boldogságtól repeső szívemmel és a szomorú Harryvel.

  Kihasználom az adandó alkalmat és bemegyek hozzá. Hátát és fejét a mögötte lévő falnak dönti, egyik lábát felhúzva ül, míg a másik kinyújtva a földön hever. Kezével a nyakában lógó apró keresztet szorongatja.

- Hogy vagy? - fogalmam sincs, hogyan kezdhetném, tehát csak belevágok. Hangom halkan, lágyan repül a levegőben.

- Szarul – mondja – Gondolom, el tudod képzelni mennyire kikészültem.

- Hidd el, tudom… - szólok – Én személyesen az ördöggel jártam. – elhatalmasodó rossz érzéseimre nem figyelek.

-  Megszerettem, de nem működött. Aztán még elmondta azokat a dolgokat. Te megértesz ugye? – mondja kábán, lassan. Hangjából érződik, hogy megértésre vágyik.

- Igen – maximálisan megértem. Majdnem ugyanazokat a dolgokat éltük át.Néma könnyek lepik el arcát, ahogy hálásan rám néz. Talán egyszer s mindenkorra ki akarta mondani ezeket a dolgokat. Jól teszi, hogy elmondja valakink, mert a csalódottság csendes gyilkos és belülről őrli fel az embert. Egyszer csak meleg ajkait érzem az enyémen és könnyeinek sós ízét. Alig két másodpercig tart az egész, mert ellököm magamtól. Közben léptek zaja hallatszik és Niallt pillantom meg majd ajtó csapódást halok. Fájdalmas szívet tépő ajtócsapódást. Harry felé fordulok, aki hozzám hasonlóan meglepett arcot vág. én erre dühösen megpofozom. Ezen a héten már ő a második. Elég a hatalmas csattanás és észhez tér. Mi történik?

- Te jó ég! Mi a francot csináltál? - megrázom a fejem és hitetlenül meredek magam elé. aztán még mielőtt késő lenne, Niall után szaladok.