Szakadt a hó. Csodás pelyhekben hullott alá az égi áldás. Hideg szél kap a hajamba. Becsukom a szemem és élvezem a pillanatot. A hókristályok végig simítják az arcom, valamelyik elolvad, valamelyik tovább siklik és egy hatalmas fehér kupacban állapodik meg. A szürke felhők takaróként borítják be a várost, sőt talán az országot is. Az egyedüli szín a vakító fehér mellett a fenyők zöld tűlevelei. A tiszta csöndben hallom, ahogy ropog a hó. A hátam mögé nézek. Igen, hát persze hogy ő az, a lábai nyomot hagytak a havon.
Sosem gondoltam volna, hogy utánam jön azok után, amit mondtam, amit ő
mondott. A múltban túl sok dolog történt, még emlékezni is nehéz. Rám néz és
várja a következő lépésemet. Bár emlékszem a sírással, fájdalommal és a
kikényszerített boldogsággal töltött hosszú időre. A bántó szavak, amiket
egymás fejéhez vágtunk, egy pillanat alatt köddé válnak. Egy életnek tűnik.
Könnyűnek, üresnek érzem a lelkem. Egy percig némán állunk. Arcát kicsípte a hideg
idő, haját pedig ide-oda fújja a szél. Göndör tincsei a szokásosnál is
göndörebbek. Rám várnak. Kezeit zsebre tette, kabátját pedig tekintélyes
hóréteg borítja. Miért vár rám? Bármit és bárkit megkaphatna a világon. Egy
szavára ezer meg ezer nő ugrik, mégis én, kellek neki különben nem jött volna
utánam. Becsukom a szemem. Életem ösvényén két út van, amelyek közül
választhatok: az egyik, hogy megfordulok és elfutok előle egyenest az erdőbe,
de akkor már soha többé nem találkozunk. Lehetetlennek tűnik, nem lennék rá
képes. Maradt a másik: az első lépés,
amit megteszek, azt mind a valóságban mind a gondolataimban megteszem. Újra
megtöltöm a szívem boldogsággal.
Futni kezdek, mint egy eszelős, mire odaérek,
már a levegőt kapkodom és a jéghideg levegőtől iszonyúan szúr a tüdőm.
Hópelyhek és a hideg szél együttese marják az arcom. A nyakába ugrok és az
örökké valóságig ölelem. Utána úgy csókol, meg mintha először csókolna. Tudom,
hogy közhelyes, de úgy érzem magam mintha és lennék Bella és ő lenne az én
Edwardom. Homlokát az enyémhez érinti, és a szemembe néz:
- Szenvedtem, mint Louis mikor
zoknit kényszerítenek rá. Ne nevess. Komolyan mondom. Eddig egyetlen dolgot
szerettem volna: azt tenni, amihez értek és szeretem csinálni, azaz énekelni és
utazni. De egy dolgot jobban szeretek még ezeknél a dolgoknál is, és ne sértődj
meg, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt az utat választom: téged. Ezt
még a menedzserek sem tilthatják meg. Akármivel jár is, vállalom a büntetést.
-Most én jövök. Bocs mindenért,
amiket akkor mondta… - kezdtem, de közbe vágott.
-Csak félreértések sorozata volt.
Hagyjuk a múltat. Csináljuk azt, ami boldoggá tesz. - mondja ezt, közben pedig
észveszejtően mosolyog. Pont úgy, mint mikor először találkoztunk. Eddig is éreztem,
hogy fontos számomra, hogy a sorsunk egymáshoz tapadt, mint a keksz két fele de
csak most értettem meg mi is ez.
Magammal húzom a kezénél fogva. Bemegyünk a házba és a kandalló előtt
együtt olvasztjuk ki jéggé fagyott tagjainkat. Ha egy nyálas filmben lennénk,
akkor biztos valami szívhez szóló zene szólna, mint a Birdy - Skinny love vagy
Demi Lovato - Fix my heart. Sosem néztem meg más romantikus filmet csak a
Titanic-t de azt sem értettem egészen idáig. A szerelmedért bármit megtennél,
ha komoly az ügy. Lásd Harry több száz kilométert utazott miattam és kihagyott
egy koncertet és én nagyon örülök, hogy miattam megtette. Forró csokit nyom a kezembe,
amit pillanatokon belül meg is iszok. Gondolkodom. Nem vagyok túl jó matekból,
de egyet tudok: Ő + Én = boldogság. Ennek mind neve is van: szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése