Pain is my friend...

Hello Blog Readers!

Ezt a részt ajánlom rendszeres olvasóimnak (és persze a többieknek is) köztük Boginak:)

És köszönöm szépen hogy már 5000 látogató járt itt.

KissKiss: Jesy

16. fejezet

  Így van ez. Az ember az egyik pillanatban még felhőtlenül boldogan kajacsatázik a barátaival, a másikban pedig már a konyhában hisztériázik. Én is pont ezt teszem:

Kedves Hanna és Josh,

Mikor ezeket a sorokat olvasod én már valószínűleg a repülőn ülök. Miért? Mert Magyarországra repülök, hogy jogot tanulhassak, és mert és mert anyáék itt szereztek nekem munkát. (Tudod milyenek, nem szeretnék, ha elfelejtenénk az országot ahol születtünk.) Először is: Ne engem okolj! Én ezerszer próbáltam elmondani, de egyszerűen nem jöttek össze a dolgok, nem volt megfelelő pillanat. Nehéz itt hagynom mindent: Angliát, a barátaimat, a kedvenc kávézómat, a főiskolát, Josht és téged. Igen, most egy ideig, körülbelül fél vagy 1 évig itt kell, hogy maradjak. Sajnálom, hogy el kellett hagyjalak titeket megint, de tudod milyen anya és apa. Nagyon fogtok hiányozni, sőt már most is hiányoztok.

Szeretettel
Amanda

Ui.: Tartsd távol magad a rossz emberektől, légy erős Hanna, sietek haza.

Uui.: Josh, ne zabáld fel az összes kaját, vagy ha mégis megtörténik, akkor pótold, és ha lehet vigyázz a húgunkra.

Az utolsó sorok elmaszatolódtak. Nem csak Amanda, de az én könnyeimtől is. Nehezen lélegzem, mintha minden egyes levegővételnél meg akarnék fulladni. Mindent elárasztanak a könnyeim: Harry pólóját, az asztalt, a búcsúlevelet. Mindent fájdalomként érzékelek ebben a pillanatban: azt, ahogy a talpam a hideg parkettához ér, a szoba melegét vagy a tévéből áradó fényt, de legfőképp azt az űrt, amit a nővérem hagyott maga után. Megint.

  Ezt sokan nem érthetik. Mi a francért sírsz kislány, kérdezik értetlenül. A mi testvéri hármasunk: Josh, Amanda és én nagyon erős. Már kiskorunktól kezdve éreztük, hogy a szüleink, még ha csak képletesen is, de magunkra hagynak, minket tehát egyedül kell boldogulnunk ebben a nagyvilágban. Mikor anya éppen Carmelben volt, apa pedig Los Angelesben, én 7 évesen elestem a biciklivel így lehorzsolva a térdem, nem hozzájuk, hanem a bátyámhoz vagy a nővéremhez futottam ragtapaszért könyörögni.

  Emlékszem mikor régen a hátsókertben kommandóztunk, játszottunk a medencében vagy csak épp kergetőztünk. Ha bajunk volt egymással beszéltük meg. Ha sírtunk, nevettünk, rossz jegyet kaptunk, szakítottunk valakivel, kétségbeesettek, szomorúak vagy boldogak voltunk, egymáshoz mentünk. Kialakult közöttünk egy nagyon erős kötelék. Ezért sírok. Sírok? Az enyhe kifejezés. A legjobb szó erre a bőgés.

  Anya és apa megint elrendezte, hogy ne legyünk boldogok mind ezt a „te érdekedben” címszó alatt Gratulálok.

  Emlékszem mikor körülbelül 10 éves lehettem és karácsony volt, egy dada vigyázott ránk, mert a szüleim üzleti úton voltak és nem tudtak hazajönni az ünnepekre. Azon az estén letérdeltem az ágyam mellé a kezemet összetéve. Akkor imádkoztam először. Nem tudtam, hogy kell hisz senki sem tanította meg nekem. úgyhogy csak elregéltem Istennek hogy szeretném, ha a szüleim többet foglalkoznának velünk, minden vágyam az volt, hogy szeressenek, mert nem éreztem, hogy ők olvassanak esti mesét ne a dada, segítsenek a háziban és kérdezzék meg mi volt a suliban vagy akármi.
  Elkeseredettségem dühbe torkollik. Akkorát csapok az asztalra hogy az megremeg. A kezem lüktet a fájdalomtól, de cseppet sem érdekel.

- Nem ettem meg a kutyát! - kiáltással ugrik fel Josh. Kómásan felém fordul. Tekintete azonnal éberebb, tisztább lesz, amint meglátja az arcom, a levelet és a könnyeimet. - Szóval megtaláltad. - hozzám lépked. Én még javában hüppögök. Átkarol hatalmas kezeivel. - Jól van. Nem mondom, hogy semmi baj mert... hát azért van egy kicsi. - Próbál érzékeny lenni, nem igazán megy neki, de ezt nagyra értékelem ugyanis ő nem az a lelkizős fajta ezt nagyon jól tudom. Ő inkább az a ”fejbe rúgom azt, aki bántott” típus.

- Ja. - ennyit mondok. Ott állunk a konyhában ketten. A hatalmas üres házban csak a hűtő halk búgását hallani. Egyedül vagyunk, mint mindig.

- Felhívjam...? - kezd bele.

- Ne. - vágom rá. - Most nem kell senki. - kis szünet után halkan szólok hozzá. - Aludhatok ma nálad?

- Őőő, na, jó. De ha lehet, akkor ne csinálj belőle rendszert. - szem forgatva, ugyan de belemegy. - Tudod mit? A te kedvedért ma kivételt teszek és megfürdök.

- Zsír. - nem ujjongva fogadom a hírt, de azért örülök. Nem mintha a bátyám igénytelen lenne, csak néha elfelejti meglátogatni a fürdőszobát.

  Fél óra múlva bebotorkálok Josh szobájába. A piros szíves pizsama alsóm és a fehér mosómedvés pólóm van rajtam. Ma újra szomorú kislánynak érzem magam.

- Jó éjt és kösz. - suttogom a sötétségbe. A bátyám motyog valamit, de nem értem tisztán. A fal felé fordulok és bár néha egyenetlenül veszem a levegőt, valahogy mégis csak elalszom.

***

- Ez olyan szar. Bocsi a szóért, de ezt kellett használnom. - mondja Carly miközben a körmömet lakozza misztikus lilára. Ezt a fantázianevet én adtam a színnek. Az én kérésemre hallgatunk Paramore-t Ed Sheerannal vegyítve. Kilesek az ablakon és újra áldom a percet mikor felhívtam a barátnőmet. Mivel mindkettőnket eléggé deprimál a sötét hóviharos idő és az áramkimaradások. Úgy döntöttünk együtt vészeljük át ezt az időszakot.

- Semmi baj, én tudnék erre csúnyább szót is. - most először elmosolyodok.

  Felveszem a telefonomat. Carlynak intek, hogy halkítsa le a zenét.

- Szia, Hanna.

- Szia.

- Zavarlak? - kérdezi Harry unalmas hangszínemet és bőbeszédűségemet hallva.

- Nem.

- Oké... akkor csak azért hívlak, hogy mára szervezek egy meglepetés bulit Louisnak. Eljössz? Biztosan örülne.

- Bocs, de ma nem. Úgy érzem magam lelkileg, mint egy használt vécépapír.

- Mi történt? - aggódást hallok a hangjában felcsendülni.

- Legyen annyi elég amit elmondtam. És sajnálom, ha bunkó vagyok. Ez egy ilyen nap. - mondom.

- Khmm, semmi baj. - lelombozódva, elgondolkodva válaszol. Nem szeretek csalósást okozni az embereknek főleg nem a barátaimnak.

- De ha szeretnéd, besegíthetek a szervezésbe vagy valami. - mondom kelletlenül.

- Ha nem gond, akkor igen, jó lenne. Gyere, amint tudsz és köszönöm. - mondja. Hallom a hangján hogy mosolyog. Kedves fiú ez a Harry. A barátnője pedig egy nagyon szerencsés lány. Hallod ezt Taylor Swift?

- Szívesen. - lerakom a telefont. - Készülődj, beugrunk partit szervezni. - mondom a barátnőmnek. 5 perc alatt elkészülünk, mert (ami Carlynak nagy szó) összefogott hajjal, smink nélkül, egyszerű ruhában útnak indulunk. Egyszer eltévedünk ugyan, de végül odaérünk.

  Segítünk díszíteni, megterítjük az asztalokat, felsöprünk, kipakoljuk a sütiket és a többi ételt aztán 1 óra múlva megérkezik a csodaszép torta is.

- Köszi, az adósotok vagyok, mert ha ti nem jöttök, még most sem lennénk készen, ha a szervező cégen múlik. - hálálkodik Harry.

- Mondd meg Lounak hogy sajnálom, hogy nem lehetek itt és boldog szülinapot neki. Ja, és csak annyit szeretnék kérni, hogy, csinálj egy képet 21 éves barátunkról. - mosolygok bár kissé vicsorgás szerűre sikeredik. Bólint mi meg elköszönünk tőle. Hazaindulunk

  Carly nagyon megértő velem. Már régóta ismer, tudja, hogy zavar a szüleim állandó távolléte így csak a háttérből tudnak irányítani minket, még ha nem is érzékeljük. Bábok vagyunk mind, akár a szüleink irányítanak, egy barátunk manipulál, esetleg egy felsőbb hatalom veszi kézbe a sorunkat. Sosem tudhatjuk kit sodor mellénk az élet. Én azt mondom, mi emberek vagyunk a legkönnyebben befolyásolható lények.

  Ezen és hasonló dolgokon gondolkozom útközben hazafelé. Én az enyémet, Carly pedig a saját zenéjét hallgatja. Az én lejátszási listámon Birdy - People Help The People következik, ő meg bizonyára Marina and the Diamonds-t hallgat.

  „God knows what is hiding in those weak and drunken hearts” - halkan dúdolom a dallamot. Színes kötött sapka van a fejemen, kabát és melegítő van rajtam fehér tornacipővel. Sosem bonyolítottam túl a stílusom, én már csak ilyen egyszerű teremtmény vagyok, akinek ugyanúgy megvan a sötét oldala, mint másoknak. Rossz tulajdonságaim például hogy képes vagyok percek alatt összeomlani, esetleg örültté válni, néha kicsit durva, lusta, figyelmetlen vagyok és van, mikor hamar dühbe jövök. É sokszor, egy konfliktus kapcsán a verekedés jut először eszembe, amit a barátaim nem igazán szeretnek de én úgy gondolom, hogy igazán radikális megoldás.

  Közben már otthon vagyunk nálunk a szobámban. Beszélgetünk. Gondolkozom: Igazából fogalmam sincs, miért szeretnek az emberek. (már ha egyáltalán szeretnek) Ha jobban belegondolok én egy néha hisztis, alacsony, szőke, nagyszájú, viszonylag bátor, barna szemű, könnyen barátkozó, nem ítélkező, vihogós, viccelődős, boldog, deszkás lánynak látom magam.

  A barátaim szerint szeretnek engem az emberek, de kérdezem én: Miért? Hisz csak azt teszem, amit helyesnek ítélek és igyekszem nem játszani az agyam, mint a tévében szereplő korombeliek.

- Talán épp ezért - mondogatja Carly. - mert önmagadat adod. Mélyen a szemembe néz... Én meg kiröhögöm. Igen, ennek egy csodás baráti pillanatnak kellett volna lennie, amit tökéletesen elszúrtam. Ez vagyok én, Hanna. Viccet félretéve mindig is kicsit másabbnak éreztem magam, de az emberek ezt máshogy gondolják. Megcáfolták azokkal a tényekkel, hogy bátran kérik a segítségem, elhívnak bulikba, nekem simán elmondják minden bajukat, azt mondják, velem jót lehet nevetni, kikérik a véleményem és végül csak egyszerű jó barátként kezelnek, aminek én örülök is. Eszembe sincs megrendíteni a bizalmukat. Tehát továbbra is csak teszem, amit eddig tettem: próbálok szerény lenni, de nem túlságosan, eljárok néha szórakozni a barátaimmal, de a kocsmákat és az efféle szórakozóhelyeket messze elkerülöm inkább deszkázgatok egy keveset. Nagyjából ez vagyok én. Se több, se kevesebb.

  Barátnőmet lelököm az ágyról szórakozásképpen.

  Gondolatmenetemből Carly zökkent ki. A bokámnál fogva megragadja a lábam és a földre ránt. Kisebb nézeteltérésünket lányos verekedéssel „oldjuk meg”. Csak a szokásos.

- Csajbunyó! Nézhetem? - Josh az ajtófélfának dőlve egy almát rágcsál.

- Nem valószínű. - felelem. Egy plüss pandát próbálok a barátnőm arcába nyomni többnyire sikertelenül, mert megragadja a kezem és kicsavarja.

- Már végeztünk. - azzal a lendülettel a fejemhez vág egy párnát.

- Jó, én feladom! - kiáltással arrébb gurulok a földön. Kifújom magam, a hajamból kiszedegetem a tollakat és kinyújtóztatom a végtagjaimat.

- Jöttök filmet nézni? - kérdezi Josh még mindig az ajtófélfának támaszkodva. - Gyűrűk ura maratont tartok.

- Nem, eszemben sincs! - vágom rá azonnal.

- Hát persze! - csillan fel Carly kék szeme. Senki sem nézné ki belőle, de valamilyen furcsa okból kifolyólag imádja a filmet. Szerintem viszont egy nagy hülyeség. Fogalmam sincs, miért cipeli, azt a rohadt gyűrűt mindenki azt akarja és ezért vagy tizenegyszer összeverik. A helyében én már az elején eldobtam volna és húznék vissza Hobbit falvára. Egyszóval szerintem értelmetlen hülyeség. Barátnőm folytatja a mondandóját. -  Mindjárt megyek. - azzal a bátyámra csapja az ajtót. - Ezt azonnal hagyd abba! - mikor nem reagálok, hanem a földet nézem, egyszerűen pofon csap. Akkorát csattan, hogy még a fülem is csengeni kezd. - Elég legyen a cirkuszból! Azért mert elment nem kell állandóan az egereket itatni. Úgyis visszajön nemsokára. Addig is jobban teszed, ha kimozdulsz itthonról. Átgondolod a dolgokat, aztán ha visszajöttél máris jobban fogod érezni magad. - szó nélkül meredek rá. Végül aztán mégis eszembe jut valami.

- Köszönöm! Azt hiszem kellett ez a pofon. - hogy én mekkora idióta vagyok. Abba kell hagynom a nyavalygást és kiszellőztetni a fejem, az mindig segít. Felkapok még egy pulcsit, a kabátomat és egy bundás csizmát aztán indulok az első helyre, ami felvillant a fejemben: a deszkás pályára.