Call me crazy, In a world when no one, no one understands

28. Fejezet

  Mire odaérek az ajtóhoz, megpillantom Niallt aki hisztérikusan nevet, az ajtófélfának támaszkodva. Betessékelem és leültetem a kanapéra, még mindig feltartóztathatatlanul röhög. Bőröndöket hozott magával. Kérdéseim lennének hozzá, de nem tudom őket feltenni, mert csak nem hagyja abba.

- Lehet, hogy segítene, ha végre levennéd ezeket. – lerántom Josh fejéről a melltartómat és a TV mögé dobom. – Kiraktak otthonról, vagy mi?

- Nem, épp ellenkezőleg. Hazamegyek pár napra. – még mindig könnyezik a szeme a nevetéstől. Kócos szőke hajában elolvadt hópelyhek csillognak. – Haver, tudod mennyire idétlenül néztél ki?

- Ja, el tudom képzelni. – mosolyog Josh, az én kegyetlenül hülye bátyám. – Na, jó hagylak titeket. Megyek, befejezem a pakolást. – azzal felbaktat az emeletre.

- Szóval te is hazamész az ünnepekre. – igen ezt már tudtam, de milyen rendes hogy benézett előtte.

- Így van. Találkozok a barátaimmal, ajándékozunk, fát állítunk… csak a szokásos. – sorolja, közben az ujján számolja az elhangzottakat. De jó neki! Ha tudná, hogy nekem milyen rég nem volt már rendes karácsonyom.

- És te mit csinálsz?

- Erre most muszáj válaszolnom?  - húzom el fintorogva a számat. Nem nagyon szeretnék beszámolni a szánalmasan unalmas életemről. Nem igazán akar kikívánkozni belőlem a szomorúság mikor, látom, hogy ő vidám a szeme pedig ragyog, hogy végre visszatérhet a régi életébe. De továbbra is kíváncsian vizslatja az arcomat, belekezdek. – Hát… Josh és a barátaim kilencven százaléka elutazik, a szüleim pedig nem tudnak hazajönni. Szóval itthon maradok, és karácsonyi filmeket nézek – azt nem szeretném kimondani, hogy egyedül pedig valószínűleg így lesz – Sütök mézeskalácsot és összeütök valami karácsonyi kaját. Ha ráér, akkor áthívom Carlyt és együtt ünnepelünk. – hadarom el egy szuszra. Tényleg elég szánalmasan hangzik a programom. Kár volt neki elmondanom, még a végén sajnálni fog.

- Ez… ez most komoly? - kérdezi meglepődve. Láthatólag teljesen letaglózta a hír, hogy egyedül leszek. – Vagy szívatsz? – hiába hallgatok, ő csak hitetlenkedve mered rám. Kis arany felhőcskék kavarognak kék szeme mélyén. Mintha vihar akarna kitörni az íriszében. – Egyedül leszel karácsonykor?

- hát… nagyon úgy néz ki. Hacsak anyám rám nem küldi a bolond Marge nénikémet. Az nem lenne túl jó. - elborzadok a gondolatra, hogy a bolond nénikémmel kel töltenem a karácsonyt, a szilvesztert és talán a szülinapomat.

- Jaj, te szegény! – Niall kitárja a karjait és közelebb húzódik. Megölel. Hihetetlenül jól esik, ahogy körbefonja körülöttem a karjait. Melegség árad belőle. Kellemes öblítő és új ruha illat árad belőle. Érzem, ahogy beszívja, a levegőt majd kifújja. Kicsit talán túl sokáig ölel, de egyáltalán nem bánom. Amíg Niall ölel, úgy érzem a világ kerek.

- Ha szeretnél, bármikor rendelkezésedre állok Hanna. – mosolyog. A karórájára pillantva összeszalad a szemöldöke. Káromkodva áll fel és veszi magára a kabátját. – Most mennem kell, mert nélkülem indul el a gép. – fel felkapkodja a bőröndjét és a táskáját majd az ajtóban megáll. – És amit mondtam azt vedd komolyan! Nem kell mártírt játszanod! Senki sem érdemli meg, hogy egyedül legyen karácsonykor, főleg te nem. – megragad egy papírt a közeli asztalról és ráfirkant valamit. – Itt a címem. – még vigyorog egy utolsót, aztán eltűnik a nagy hóesés közepette.

  Ez igazán kedves volt tőle, hogy felajánlotta, hogy idejött és vígasztalt… minden. Furcsa melegség árad szét bennem és a szívem is olyan rendetlenül dobog egyetlen mosolygás hatására. A gyomromban egyszerre érzek hányingert és izgalmat. Ezt akkor éreztem utoljára mikor belehabarodtam Chrisbe. Ó, jaj! Pedig megfogadtam, hogy nem leszek szerelmes. Bár akkor rossz embert fogtam, de most talán…

- Szóval megint nem jönnek haza? – kérdezi Josh. A hangja olyan jéghidegen cseng, hogy még a háztetőről csüngő jégcsapok is megirigyelnék. – Számítottam rá, de azért mégis…

-… reménykedtem. – fejezem be helyette a mondatot. Pontosan tudom, mit érez. Az arcára csalódottság ül ki. Szemöldökét dühösen összerántja egy gondolat hatására.

- Az a legdühítőbb az egészben hogy… várjunk csak, te egyedül maradsz! Nem, nem dehogy maradsz! Inkább nem megyek sehova. –jelenti sziklaszilárdan.

- De elmész! Neked is jár egy kis pihenés. – érvelek.

- Nem.

- De, különben én magam rángatlak el. – közelebb megyek hozzá. A vállára teszem a kezem. Most bedobom az adu ászt: a testvéri szeretetet. – Komolyan mondom. Te annyit tettél már értem, ideje hogy viszonozzam. Különben nem nagy áldozat. Majd el leszek, kitalálok valamit.

- De Hanna, ez a szeretet ünnepe és nem lesz, itthon aki szeressen.

- Igen, és? – látja, hogy meggyőzhetetlen vagyok. –Azzal okoznál örömöt, ha elmennél és szórakoznál végre.

- Rendben. – hosszú mérlegelés után adja csak be a derekát. Arcán megjelennek az aggódó-ráncok. – Reggel és este is hívlak.

- Oké. – elmosolyodom, de hiába győztem meg Josht, mégis szomorú vagyok. Megint elkezd kavarogni bennem mindenféle. Főleg rossz érzések, amelyek emlékeztetnek a régi sérelmekre, csalódásokra vagy éppen a legnehezebb időszakaimra. Josh mindig azt mondja, hogy bármit megoszthatok vele, de azt hiszem, ezt most nem fogom. Néha azzal teszünk jót az embereknek, ha befogjuk a szánkat és nem engedjünk kiömleni mindazt, ami a bensőnkben felgyülemlett.

  Felveszi a kabátját, a sapkáját, elteszi a telefonját, az iratait és a kulcsait.

  Mikor Josh beugrik az egyik haverja kocsijába és integetve, ordibálva elindulnak, akkor jövök rá mit tettem. Egyes-egyedül leszek. Karácsonykor. Pont ahogy Niall mondta.

  Vegyük csak sorra: a szüleim nem jönnek haza, Carly valószínűleg a családjával lesz, minden barátom elutazott vagy a párjával lesz, a bátyám a haverjaival ment síelni, Amanda pedig több száz kilométerre van tőlem. Igen, határozottan ez lesz életem legrosszabb karácsonya. Van úgy, hogy csak akkor tudsz másnak örömet okozni, ha te érzed rosszul magad. Még pedig én megpróbáltam mindenkinek örömet okozni, de elfeledkeztem valakiről. Magamról. Az agyam szerint megérte a szívem viszont sajog. Kegyetlenül.

  Bekapcsolom a tévét és elnyúlok a kanapén. Kicsit becsukom a szemem. Önkéntelenül is visszakúsznak hozzám a szomorú gondolatok. Lelki szemeim előtt látom is magam: egyedül főzök ünnepi vacsorát, állítom fel a műfenyőt és egyedül nézem meg a Grincset a kedvenc karácsonyi filmemet. Egyedül sírok a fa alatt és magamat ajándékozom meg.

  Egy férfi hangja visszhangzik a fejemben. Chris beszél. Az egyik legutolsó mondatot mondja, amit kanadai elutazása előtt intézett hozzám: „Te tetted ezt. Én csak egy szereplő voltam a te szánalmas mesédben. Miattad történt minden. Egyedül fogsz megöregedni, mert utánam már senki sem fog szeretni. Tudnod kell, hogy még nincs vége.” Ezeket mondta mielőtt elment volna, és mint tudjuk még tényleg nincs vége, merthogy visszatért. Mintha valaki tőrt döfött volna a szívem kellős közepébe.

  Mikor legközelebb kinyitom a szemem, már reggel van. A fehér fény elvakít. A szememhez kapom a kezem. Igazi könnyeket érzek. Úgy tűnik sírtam álmomban. Amilyen ramatyul érzem, magam nem is csodálom.

  A telefonom kijelzőjére pillantok: reggel négy óra ötvenöt perc van.

  Egyetlen gondolat hatására pakolni kezdek. Nem bírom tovább. Ha itthon maradok meg őrülök. Megfürdök, felöltözök, fésülködök. Felkapom a kulcsaimat és szaladok. Joshnak igaza volt, tényleg nem fogom egyedül bírni a karácsonyt. Szóval olyan helyre megyek ahol szívesen látnak. Még ilyenkor is.