Prológus

Prológus

    Fogalmam sincs hogyan történhetett. Itt állok előtte és ő épp most vallott szerelmet. A szám kiszáradt és a szívem dübörögni kezd mintha csak ki akarna szabadulni a mellkasomból. Nincs rá jobb szó: szeretem, de nem tehetem meg Carlyval. Ő a legjobb barátnőm.

 Zakatolnak a fejemben a gondolatok. Nemrég az általam jól ismert dolgok mind a fejük tetejére álltak. Akkor utáltam, hogy mindenért és voltam a felelős hogy mindenki engem hibáztatott. Ennek tetejébe a rajongóik szó szerint végig rángattak a hajamnál fogva az utcán. Ő védett meg egyedül. Mellettem állt. Aztán volt még pár balhé. Szeretett, gyűlölt, megint szeretett és újra meggyűlölt. Most pedig mindezek után szerelmet vallott nekem. Az életem egész eddig unalmas és szörnyű volt csak barátnőm és a deszkások foglalkoztak velem. Nem akarom megbántani Carlyt, viszont szeretnék járni Niallel. Mi van, ha az élet egy olyan mentőövet dob, amit ha nem kapok, el életem végéig bánni fogok, akkor mi van? ! Tudom, hogy ez elég nyálasan hangzik, de végre az lehetnék, ami igazán akartam lenni: a mindene valakinek. Két hátráltató oka van miért ne: 1. A barátnőm bele van zúgva a fiúba, aki engem szeret, 2. a bátyám pedig a barátnőmbe. Ránézek a kézfejemre: egy heg van rajta amit Carlyval a megismerkedésünk napján szereztünk. Ez emlékeztet a barátságunkra.

    A nap éppen lemenőben van és narancssárgára festi az utcát ahol vagyunk. Itt áll előttem, a szeme ragyog és csak rám. Átgondoltam mindent. Válaszra nyitom a szám mikor elviselhetetlen fájdalom kerít hatalmába. Az utca hangjai a nevető emberek a szaladgáló gyerekek és a galambok mind eltűnnek a szemem elől. Összerogyok. Az utolsó kép ugrik be amit az elájulásom előtt látok: fölém hajol és hívja a mentőket.