22. Fejezet
- Tényleg ezt szeretnétek? – a hangomban
megbúvó hisztérikus boldogság kitörni készül. Fáradt „aha” a válasz. Úgy
látszik jelen pillanatban nekik teljesen mindegy. Óriásit sikítok, ameddig ki
nem fogy a levegő a tüdőmből. Visszhangzik az önfeledt sikolyom. Azonnal megkérem
a lányokat, hogy segítsenek a dalban. Odaülünk az öltözőben lévő zongorához.
Leigh nyomkodja a billentyűket én meg félénken éneklem a dalomat. Ahol rossz,
ott kijavítanak, ahol többet kéne, bele adnom ott buzdítanak és az idő olyan
gyorsan telik, hogy mire végzünk, az óra elüti a délután kettőt is.
A rögtönzött pihenőhely nem is néz ki rosszul. Az öltözőben összetoljuk
a kanapékat így viszonylag kényelmes lesz az „ágy”. A lányok azonnal elborulnak
a kanapékon és fejest ugranak álomvilágba. Mintha csak csendes pihenő lenne.
Eléggé elfáradhattak, betakarom őket egy pléddel. Ezután jóleső érzés tölt el. Melegséget
érzek. A barátság csodás dolog, ők megtesznek, érted bármit és te viszonzod
ezt. Akkor jössz rá, hogy mi történik mikor kart karöltve, nevetve ugrotok le
egy szikláról. Felejthetetlen élmények sora fűződik egyetlen tárgyhoz, szóhoz.
Na, jó. Abbahagyom végre a merengést. Hallom kintről a kotorászást, a
mikrofonok nyikorgását néha. A rendezők, fővilágosítók, hangmérnökök, színpad
technikusok most dolgoznak. Mikor leszáll az éj akkor kelnek életre, az
árnyékokkal együtt mozognak… lassan de biztosan elkalandozik a fantáziám.
Megrázom a fejem és elindulok kifelé a friss levegőre mielőtt elképzelem Pault
a One Direction menedzserét valamilyen szuperhősként. Mondjuk Pókemberként. A
képzeletemre úgy kell rá szólnom, hogy hagyja abba a gondolkodást az efféle
dolgokról végre.
Kimegyek a hátsó ajtón telefonálni és válaszolok Niall most beérkező
hívására. A mai napról mesélek neki, nagyon is érdekli, hol vagyunk, mit
csinálunk és főleg, hogy mikor kezdődik mindez. Elmondom neki, de azén
kérdésemre nem válaszol. Azt kérdezem tőle, hogy miért érdekli ez annyira.
Másra tereli, a szót én meg csak elképzelem, ahogy titokzatosan mosolyog,
szemén körülvonják az apró nevetőráncok. Elmosolyodom a gondolatra és újra
érzem azt a furcsa melegséget. Niall hirtelen felkiáltással szakítja meg a
vonalat. Meg kérdezném én mi a baja, de azt mondja, még felhív, én hiszek neki.
Megnyugtatom maga hogy biztos csak valami apró baleset történt vele semmi
komoly. A telefonom képernyőjére nézve megpillantom Josh 9 nem fogadott
hívását. Hoppá! Azon nyomban tárcsázom, most meg ő nem veszi fel. Akkor meg mi
volt olyan fontos? Férfiak, a hülyeségükkel egy egész óceánt meg lehetne
tölteni.
Most a másik testvérem következik. Meglepődötten veszi fel a telefont.
Átlagos dolgokról beszélgetünk, aztán rátérek a lényegre.
- Ráérsz ma este elmenni az arénában
lévő Little Mix koncertre? - kérdezem a
számat rágva. Általában nem szokott, de most izzadni kezd a tenyerem.
Sikerülnie kell a tervemnek.
- Igen. Miért? Ugye nem valami átverés
lesz? Mert ha hazaérek, kitekerem a nyakad – dühös kíváncsisággal a hangjában
beszél. Elképzelem őt is amint felhúzza az orrát, mert mikor bosszús ezt teszi.
Elmosolyodom (újra) és megnyugtatom, hogy átverésről szó sincs, csak szeretném,
ha valamit mindenféleképpen látna. Beleegyezik és le is rakja a telefont.
Visszasétálok az öltözőbe. Látom, a lányok még mindig édesdeden
alszanak. Fogom az utolsó plédet és néhány párnát. Leheveredek a sarokba és
elalszok.
- Ébredjél föl! – hangzik az ordítás én
meg felriadok. A szívem úgy ver, hogy majd kiugrik. Még mindig a földön
fekszek, a négy lány pedig felém tornyosul. Talpig sminkben és gyönyörű
ruhákban vannak. – Ideje készülődni!
Feltápászkodok. Szó nélkül távozok. Álomittasan végig megyek a folyosón
egyenesen a mosdóba. A dolgom végeztével kezet és arcot is mosok. Hallgatózok, körül
nézek, de semelyik fülkéből nem ugrik ki Demi Lovato mint a legutóbbi
alkalommal a Jingle Bell Balon.
Felfrissülve baktatok vissza az öltözőbe és azon gondolkodom, hogy lehetek,
ilyen szerencsés elvégre itt vagyok Magyarországon, egy Little Mix koncert
előtt és én is szerepelek. Mi ez, ha nem hatalmas mázli? Mire odaérek, az agyam
rendesen beüzemeli magát és rendesen tudok reagálni a kérdésekre, kérésekre.
Először letámad a sminkes: Stacy Deouloax. Alacsony mégis karcsú, bőre
szinte tejfehér és a haja félig rózsaszín félig sötétbarna. Érdekes látványt
nyújt, de igazi francia szépség. Addig dolgozik az arcomon, míg az „magnifique”
nem lesz. Azt mondja, szép bőröm van, csak ne hanyagoljam el. Két lég puszi
után otthagy. Nem sok időm van unatkozni, mert ezután a stylist vesz kezelésbe.
Valami egyszerű, de nagyszerű ruhát ad rám, ami a kikötéseimnek is megfelel, és
ami szerinte passzol az én „friss tini” külsőmhöz. A fodrásznak könnyű dolga
van. Mivel hosszú a hajam, begöndöríti, rádob egy tonna hajlakkot és kész is.
- Végre úgy nézel ki, mint egy lány! –
sóhajt fel Perrie a gyönyörűségtől… remélem. Belém karol, és kifelé rángat.
Együtt beéneklünk aztán az összes ember, aki a ma esti fellépést segítette,
összegyűlik az előcsarnokba. A fehér falak enyhe arany színben pompáznak, egy
hatalmas csillárszerű valami lóg alá fényt adva és a padlót bíborvörös szőnyeg
fedi. Az üvegajtók mellett egy-egy egzotikusnak tűnő páfrány áll. Pazar egy
hely. Már mindenki bent van és elfoglalta a helyét. Csak mi vagyunk az
előcsarnokban: A csapat. Azt mondják ez a fellépés előtti kis beszéd valami
szokás. El is kezdik.
- Istene, add, hogy ez a fellépés is
sikeres legyen… - kezdi Jade vékonyka hangján. A fejét a magasba emeli, míg
beszél.
-... Világítsanak a reflektorok,
működjön a színpad technika, a látvány pedig bűvölje el őket és… - sorolja
Leigh-Anne.
-… add, hogy ezeknek az embereknek a
munkája ne vesszen kárba. Rengeteget segítettek és nélkülük nem szerepelhetnénk
ma este… - folytatja Perrie. Mind megfogjuk egymás kezét: a fővilágosítók,
rendezvényszervezők, a menedzser, a banda, aki ma zenél, a fellépők, a biztonsági
őrök, a testőrök, a takarítók és a többiek. Lehajtott fejjel hallgatjuk az
imát. Egyenletes légzésünk és az odabent tomboló rajongók kiabálása tölti be a
csarnokot. A zaj visszapattan a falakról és visszhangzik.
-… Köszönjük, hogy létre jöhetett ez a
fellépés, és hogy eljutottunk egy újabb csodálatos országba, megismerkedhettünk
a magyar rajongókkal. Köszönjük, hogy ennyi barátra leltünk a csapatban és azt
is, hogy szereztél nekünk egy új elő zenekart. – fejezi be Jesy miközben rém
néz és valószínűleg az elő zenekar alatt engem ért. Még mindig annyira kedves
gesztusnak tartom, hogy felajánlották a fellépési lehetőséget az meg már csak a
szerencsén múlt, hogy éppen akadt egy dalom, amit előadhatok. Magamban azért
úgy érzem illik megköszönnöm nekem is, hogy ez a sok csodás dolog megtörtént
velem. Sosem voltam valami vallásos de: Köszönöm Istenem!
Ez után a nagy imádkozás után egymás nyakába ugrálva ujjongunk,
tapsolunk és dicsérjük meg egymást. Felspannolva érkezünk meg a backstage-be.
Mindenki a helyére a mikrofonok már bemelegedtek a reflektorok készen állnak az
akcióra.
Ekkor jövök rá, hogy én vagyok az első, aki szerepel a ma este folyamán.
Eddig eszembe sem jutott félni, de most van egy olyan érzésem, hogy látom még a
reggelimet. Jaj, csak nehogy lerókázzam a közönséget! Az adrenalin szintem
rögtön a maximumra ugrik. A szám kiszárad a tenyerem ellenben izzadni kezd. A
lábam reszketni kezd a szilárd talajon, olyan, mintha zselévé változtak volna.
Lassan forogni kezd velem a világ. Minden olyan dolog megtörténik velem, mint
ami a nyálas, sablonos sztárocskás filmekben szokott. Utálom ezt a közhelyet és
egészen eddig nem is hittem benne, de most ár kell jönnöm, hogy enyhén lámpalázas,
vagyok.
Jade megráz a vállamnál fogva. Nem gyengén, hanem erősen úgy, hogy
felébredjek ebből a lámpalázas álomból- Nyugalom. – folyamatosan tartja a
szemkontaktust. Apró kezein lévő körmeit belemélyeszti a bőrömbe. Biztos, hogy
ennek még nyoma marad, mert eléggé fáj. Megrázom, a fejem hátha kiürülnek
belőle ezek a „meghalok, ha ki kell mennem, szerepelni” gondolatok. Itt a nagy
lehetőség, nem hagyhatom elúszni!
A lányra nézek, aki próbál észhez téríteni. Lassan felfogom a szavak
értelmét, melyeket folyamatosan hozzám intéz.
- Most pedig menj ki és csinálj kedvet a
ma estéhez! Őrjítsd meg őket! Ha visszajöttél majd elájulhatsz. – mosolyog az
arcomba. Barna szemében fény csillan. Most, meg úgy egyébként is nagyon szépnek
látom. – Gyerünk! – mondja és taszajt rajtam egyet. Egy mély hang kijelenti,
hogy én jövök:
- Elsőként következzék egy új előadó:
Hanna Reid aki a Don’t talk to me-t adja elő mely a saját szerzeménye. –
harsogja a hang.
Még mindig iszonyúan ideges vagyok. De nem értem, eddig miért nem voltam
az, ha közönség előtt kellett énekelnem? Furcsák az emberek én pedig még inkább
az vagyok. Mi lesz, ha kifütyülnek, mert nem tetszik nekik? Akkor hazáig futok
szégyenemben és szörnyet halok, határozom el. Nem maradhatok örökké itt,
úgyhogy hatalmas levegőt véve a színpadra lépek. Beállok a helyemre és akkor
észreveszem, hogy lányok vannak körülöttem és egy fiú áll előttem. Mit
csináltak a lányok már megint? Feléjük nézve mutogatnak valamit. Rájövök a
jelzésre: Találd fel magad. Hát, köszi, szépen. A lányokra sandítok, akik
kedvesen kacsintanak, remélem, hogy tényleg segítenek.
A zene azon nyomban elkezdődik. A vidám dallam könnyű szárnyára vesz. A
hangom először remeg és halkan szól. Eközben rájövök, hogy itt állok közel
ezer, ha nem több ember előtt. Nem szúrhatom el! Apró szemeik folyamatosan
engem vizslatnak. A ruhámat, arcomat, a háttértáncosokat és a fiút. A dalom
átveszi felettem az uralmat. Belerázódok a show-ba. szegény statiszta fiút
majdnem meg is pofozom a nagy éneklés hevében. Az adrenalin marionett bábuként
rángat ide-oda. Eljátszom azt, ami a dalban van. Beleélem magam, olyannyira
hogy azt veszem észre: Bumm, vége is van! Ott állok a háttértáncosokkal a
sarkamban a dörgő taps és visítozás felé fordulva. Sikerült! Néhányan még ujjonganak is. Azt nem
állíthatom, hogy mindenkinek tetszett, de azért feltüzelte őket egy kicsit.
Páran időközben felismertek hogy valamilyen összefüggésben vagyok a One
Directionnel mert ordibálnak valamit
Niallről meg a többiekről is de nem értem a nagy hangzavar miatt.
Meghajolok. Még mindig tapsolnak, sikítoznak. A színpad széle felé
sétálok és lepacsizok néhány lánnyal és talán az egyetlen bevállalós fiúval,
aki itt van. Valaki a lábam felé kap és idegbajosan ordítozva ráncigálni kezdi.
Az anyag a pillanat tört része alatt elszakad. Sötétbarna hajú, orrpiercinges,
mélyen dekoltált felsős csinos lány szemében eszelős fény villan. Eléggé
megrettenek ettől. Kis híján leránt a színpadról.
- Na, na! – mondom és hátralépek. Végre
biztonságos távolságba kerülök az örülttől, a tapogat kezek hadától is.
Eszemben sincs bodysurfölni. Köszi, kihagyom ezt a lehetőséget.
Magabiztosan lépkedek a függönyök felé, amikor elcsúszok és elbotlok a
sajátlábamban. A reflektorok égető fénye rám világít. Minden egyes lépésemet
látják az emberek. Próbálok úrrá lenni az arcomat elöntő píron. Mekkora égés
ez? Elborulni az első fellépésemen, sőt az előbb majdnem „bekebelezett” a
rajongók tömege. Ez nagyon amatőr még tőlem is. Valahogy ki kell másznom ebből
a kínos és szorult helyzetből. Lassan felülök.
- Ez direkt volt! – kiáltom mosolyt
erőltetve az arcomra. A rajongók, ha eddig nem tették volna, most nagyot nevetnek
a bénaságomon. A falakat is megrengeti a felszabadult kacagásuk. Mielőtt felállnék,
megpillantom azt, ami a balesetet okozta: egy rózsaszín tulipán.
Villámgyorsan meghajolok, felkapom a virágot és kiszaladok a függönyök jótékony
takarásába. A lányok baráti ölelésében kezdek elérzékenyülni bár ez előtt
keményen kinevettek az esésem miatt. Elmorzsolok pár könnycseppet. Már meg sem
kérdezik miért. Valószínűleg ők is átélték már az első fellépés élményét.
Tudják milyen érzés. Jesy még párszor meglapogatja, a hátamat majd kimennek a színpadra,
mert szólítja őket a kötelesség, amit miattam vállaltak be. Szívfájdítóan
kedves dolog ez számomra.
Pecekig
csak nézem őket egy boldog mosollyal az arcomon. Az éneklés az életük.
Pörögnek, forognak, táncolnak. Néha meg-megszakítják az előadást a rajongókkal
való beszélgetés miatt. Megfogják a kinyújtott kezeket, szemkontaktust
teremtenek a reménykedő szempárokkal és rájuk mosolyognak.
Nem bírok magammal. Szakad rólam a víz, úgyhogy a We are who we are
közepén elindulok a mosdó felé. A tükörben az arcomat vizsgálom: boldog,
ragyogó és túl sok rajta a smink legalábbis a saját mércém szerint. Összefogom
a hajam, majd az összes vakolatot lemosom magamról. Ez után úgy érzem, mintha
az arcomon legalább két kilóval könnyebb lenne.
Éppen szünetkezdésre esek be. Mindenki mohó iszik, de nem Perrie; egy
hamburgert próbál egészben lenyelni, sikertelenül. Lassan rájön, hogy
lehetetlent próbál, véghezvinni szóval ezután már csak apró falatokkal
próbálkozik. Az evés végeztével passzolok neki egy vizet. A lányok kezdenek
visszaszállingózni a színpadra.
Észreveszem,
hogy kicsit, mit kicsit; nagyon gyorsan telnek a percek. Az előbb még az Always
be togethert énekelték most pedig már a We are youngot. Az állandóan dörgő
taps, a rajongók ordibálása, mosolyok, az elesés, smink, a felhajtás, az új
emberek, a csapat, éneklés és élmények sora zajong és röpköd a fejemben. A
tegnap és a mai nap nagy része a felsoroltak körül forog. Mintha ezek a dolgok lecövekeltek volna az agyam
legforgalmasabb részén, minden egyes gondolatok ezek körül forog.
A lányok törökülésben a színpad szélére ülnek miközben a testőreik
feszülten ügyelnek a rajongók minden mozdulatára. A közönség áhítattal figyeli
őket. Bár ez egy vidám dal, a többeknek elered a könnye. A fiúrajongó is
pityereg egy kicsit. Ekkor Jade kedvesen mosolyogva megfogja a kezét. Még
jobban sírni kezd, de ezek boldog könnyek. A többi lány is így tesz és megfogja
az előtte állók kezét. Aztán a rajongók is elkezdik és megfogják egymás kezét
így egy hosszú rajongó-élőlánc alakul ki. Szívszorító pillanat ez mikor egy
apró európai ország, a magyarok, ennyire megbecsülik, ha eljön hozzájuk egy
ilyen híres banda. Nézeteim és kevéske tapasztalatom szerint jobban megbecsülik
ezt a pillanatot, mint a britek. Lehet, hogy azért mert ők bármikor elmehetnek
egy ilyen koncertet a magyarok pedig nem.
Gyenge vagyok. Végtelenül gyenge. Szerintem, legalábbis mert újra könny
szökik a szemembe. Meghat az a sok törődés, szeretet, barátság és vidámság, ami
felém, de legfőképpen a lányok felé árad. Az egyik fiatal hangmérnök, azt
hiszem ez a munkaköre, rám mosolyog. Mintha azt mondaná: Ne sírj már, néz
milyen boldogok!
Abba is hagyom és boldogan mosolygok. Gondolatmenetemből kizökkent
valaki. Mert ez a valaki megkocogtatja a vállamat. Hátrafordulok és eltátom a
számat méghozzá akkorára, hogy ha éppen erre jár egy légy, simán a számba repül.
Mert a hátam mögött, ott van…
Ez nagyon jó lett. :)
VálaszTörlésTetszett az egész bár sajnálom, hogy elesett Hanna. :(
Ne már! Miért így hagytad abba?
Két tippem van, hogy ki lesz ott, de inkább le se írom. :D
Jó lett várom a kövit. :D
Bogi
Köszönöm. :)
VálaszTörlésPróbáltam izgalmasan befejezni a fejezetet és olyan ember áll Hanna mögött akire talán nem is gondolnál. :)
Jess
Talán, de esetleg még is gondolhatok. :D
VálaszTörlésVagy nem? O_o
Bogi
Elárulni nem fogom még de kíváncsi vagyok kire gondolsz. :)
Törlés