Hello BlogReaders,
Csak szeretném felhívni a figyelmeteket hogy a blog bővült egy újabb oldallal: Novellák&egyéb. Ha valakit érdekelnek a novelláim akkor olvasgassa. :D
Kiss Kiss
Jess
20.
fejezet
December
tizenkilencedikén, ezen az unalmas napon hivatalosan is elkezdődik a téli
szünet. Végre! – ez az első gondolatom az ébredést
követően. A második pedig az álmom.
Fut előttem valaki. Csodálatos, vidám
kacagása közelebb csalogat. Az erdőben lassan haladok előre. Gallyakon taposok,
fák ágait hajtom félre, hogy haladni tudjak. A talpam alatt ropog az avar, a
bokrok tüskés ágai végig karcolják a lábamat. A madarak csicseregnek. Nem törődve
a fájdalommal megyek tovább. Egyre csak követem, de nem jutok közelebb hozzá. A
hátát sem látom meg csak gyöngyöző kacagását hallom. Ösztönös mélyről feltörő
érzés ragad magával. Fogalmam sincs mi ez. Tán oly rég érezhettem ilyet, hogy
már meg sem tudom mondani mi is ez. Valami hiányzik, ennek következtében a
könnyeim feltartóztathatatlanul kibuggyannak. Egy ajtóhoz érek, ami egy rét
kellős közepén áll. Virágok. Virágokat látok mindenhol. Főképp napraforgót mely
a gyenge napsugarak felé fordítja arcát. Hirtelen rosszullét fog el. Szédülök.
A lábaim nehezen bírják el a súlyomat. majdhogynem öntudatlanul körbe-körbe
forgok. Nincs, értelme mégis ezt teszem. Kiáltanék, de a torkomból csak hörgés
tör fel. Semmit sem értek. Mit csinálok?
Megállok.
Az ajtó kicsapódik. Ekkor két erős kéz ragadja meg a vállam és átlök a
küszöbön. Zuhanok. Le a fekete mélységbe. Ismerős illatot érzek. Talán vanília.
A mélység elnyelni készül. Továbbra is hallom a nevetést. Akkor van remény ugye?
A nevetés életben tart. Bízok benne, hogy nem lapulok szét a járdán, mint egy
fagyi gombóc.
Mielőtt a földbe csapódnék, felébredek.
Viszonylag
kipihenten kelek. Leballagok a konyhába és egy cetlit találok a hűtőn.
Elmentem
dolgozni. Késő este jövök.
Josh
Egyszóval
egésznap semmi dolgom. Senki sincs itthon. Ráérősen megreggelizek, majd lehuppanok
a kanapéra. Az ablak felé nézve megállapítom, hogy tegnap óta nem változott
sokat az időjárás: Az eget teljes egészében felhők takarják. A földet néhol még
hó borítja, de a nagy része már elolvadt. A fák kopaszak csak pár fenyő őrizte
meg tűleveleit. Ez egy tökéletes nap a lustálkodásra. Kapcsolgatom, a tévét
végül megállapodok egy Ace Ventura filmnél. Közben felhívom Carlyt. Kicsöng
ugyan, de nem veszi fel. Aztán Emily, Adam és Cheryl következik. Majdnem
végighívom az egész névjegyzékemet. Egyetlen ember sem veszi fel. Megkockáztatom
felhívni a szüleimet, de ők sem veszik fel. Biztos van fontosabb dolguk. Még
egy végső megoldáson is elgondolkozok...
-
Na, nem! – kiáltok fel. Nincs az az Isten! Hogy fordulhat meg a
fejemben ilyesmi? Én? Felhívni Christ, hogy jöjjön át filmezni? Hangosan
nevetni kezdek ezen a sületlenségen. Hiszen régen, mikor még jártunk akkor sem
jött át.
Ide-oda fekszek, kapcsolgatom a tévét, eszek,
befonom a hajam, hogy később kiengedjem, eszek, énekelgetek a rádióval, eszek.
Így telik a délelőttöm. Úgy látszik, én nem az a fajta ember vagyok, akinek a
lustálkodás vagy az unalom való.
Mivel lassan dél lesz, felöltözök, elmegyek dolgozni
és lehúzok ott 3 órát. Hazaérve még mindig nem jut semmi értelmes az eszembe.
Elkeseredetten dőlök hátra. Mi a francot csináljak én itthon a nap hátralévő
részében? Holmi isteni sugallat hatására megcsörren a telefonom.
- Köszönöm Istenem! -
hálálkodok. Felkapom és meglátom, hogy névtelent jelez – Halló.
- Hello. Perrie vagyok – szól
bele nagy lendülettel egy hang. Kis gondolkodásra van, szükségem mire rájövök
ki is az. – Azért kereslek, hogy ma lenne-e kedved bejönni a
stúdióba. Tudod, együtt lógni közben énekelgetünk ilyesmi. Ma mind ráérünk.
- Van. – még be sem fejezi a
mondatot, már válaszolok. megadja a címet. Kényelmesen felöltözök. Busszal
megyek, csak egy kicsit kell gyalogolni a megállótól a stúdióig. Ők már kint
várnak. Bemegyünk a kis helyiségbe, és ahogy rendesen végig mérem, a lányokat
rögtön előjönnek a komplexusaim. Mind annyira szépek, divatosan öltözködnek és
ízlésesen sminkelnek. Elképesztőek.
- Jól néztek ki – bókolok nekik.
Perrie-re nézek. Hozzá intézem a mondanivalómat. – Úgy látom, újabb csodás rózsaszín
hajkölteménnyel örvendeztetsz meg.
Még beszélgetünk egy kicsit, érdeklődünk egymás
hogyléte felől. Aztán neki látnak elénekelni a How ya doing című dalukat.
Eldobom az agyam! Élőben sokkal jobban hangzik, mint Cdről. Nagyszerű dal,
aminek van mondanivalója, csajos, ritmusos, kicsit nemtörődöm és illik
hozzájuk. Éneklés közben pofákat vágnak, hülyéskednek, táncolnak és
viccelődnek. Furcsa zizegő hangot hallok a hátam mögül. Először nem törődöm
vele. Aztán mikor egy hatalmas bogár repül el közvetlenül az arcom előtt
egyenesen rá az üvegfalra, ami elválasztja tőlem a felvevő fülkét akkor már
sikoltozva, ordibálva rohanok be a lányokhoz. Rühellem a bogarakat és az összes
csúszómászót. Riadtan kérdezgetik tőlem hogy mi lelt, és főképp hogy miért ordibálok,
miközben még szól bent a zene. Remegő kézzel, (igen, kicsit azért rájátszok)
mutatok az élőlényre, ami az üvegfalon mászkál boldogan.
- Az egy sáska – állapítja meg
Perrie. Mind undorodó arcot vágunk. Úgy látom ők is osztják a bogárellenes
véleményemet. Öt perc rettegés után elkezdjük kovácsolni a tervet. Jade a haját
piszkálva gondolkozik. Nem kell soká várnunk a megmentőnkre ugyanis az első
ember, aki kiborul és cselekszik az Leigh-Anne lesz.
- Ó, Istenem. Majd én
kimegyek és elkapom – mondja. Leigh óvatosan lépked kifelé. Megfogja,
a sarokban talált magazint aztán felméri az erőviszonyokat. A bogár majdhogynem
nagyobb, mint az a szegény újság, mégis megpróbálja becserkészni. Nem igazán
sikerül neki. Hangosan zümmögve repked össze vissza a rovar vagy micsoda. Kiráz
a hideg ettől a hangtól. Veszek egy nagy levegő, fogok egy táskát és én is
kimegyek segíteni neki. Vadászni indulunk. Nem kevés kergetőzés után sikerül
valahogy becserkésznünk, mert az állat a bejárati ajtóra repül. Meglendítem a
táskát, ami egyáltalán nem találja el a sáskát. Leigh-Anne-t és egy számomra
ismeretlen nőt viszont igen. A nő rossz pillanatot választott az érkezéshez. A
többiek kirohannak a fülkéből és mind egyszerre kezdenek elmagyarázkodni,
visongani. A nő az ütéstől támolyogva lép be a stúdióba. Hosszú fekete haja és
barna szeme van. Elegáns kosztümje nagyon jól áll neki. Szemüveges. A fejét fogja.
- Elég legyen! – kiáltással
hallgattat el minket. Miután meghallgatja a beszámolónkat így szól - hogy lehet öt lány ennyire beszarva egy
sáskától?
A falra pillantunk ahova az állat szó szerint
felkenődött. Hangos nevetésben törünk ki.
Fél órával később a Little Mix menedzsere a
homlokát borogatja közben pedig a közeljövőben megrendezendő fellépéseket és
koncerteket sorolja.
- A legközelebbi időpont
egy december 20.-i nap, sajnálom, hogy nem szóltam előbb, egy karácsonyi
koncertet kéne adni valami furcsa európai országban... – a
jegyzet füzetét lapozgatja – Magyarországon. Fogalmam sincs, hol
van. Na, mindegy. Mentek, vagy mondjam le?
-
Én tudom, hol van! – mondom egy másodpercnyi hallgatás után,
mert rájövök, hogy épp arról az országról beszélnek ahol születtem és ahol most
egy számomra kedves személy tartózkodik. Mosoly jelenik meg az arcomon. Egy
terv körvonalai kezdenek kibontakozni lelki szemeim előtt. Egy bosszús
pillantást kapok a menedzsertől. Biztosan, azért mert az előbb fejbe vágtam egy
táskával. Méghozzá pont a csatos részével, ami elég nagyot ütött. Ez az én formám.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
Tekintetem Jade, Perrie, Leigh-Anne és Jesy
felé siklik. Ha kiskutyanézés nem válna be még kérlelő pillantásokat is
lövellek feléjük. Hosszas hallgatás és megfontolás után fáradtan igent
mondanak. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Megkönnyebbülök.
-
Mi van, asztmás vagy? – utal Jen a sóhajomra. Riadtan megrázom
a fejem, de már nem is rám figyel. Ezek szerint a táskás incidens miatt nem
leszek a szíve csücske. Elhatározom, hogy ameddig még itt tartózkodik, egy szót
sem szólok. Megbeszéli a lányokkal a részleteket.
-
Ma este hatkor indul a gép, úgyhogy gyerünk, pakolni! –
mondja majd sietve távozik. A becsapódott ajtót nézzük. Amilyen hirtelen jött
olyan gyorsan el is tűnt. Visszafordulva a lányok kérdő pillantásainak
kereszttüzébe kerülök. Nincs más választásom, elmesélem nekik az egész
történetet. A szüleim intézkedéseit, a levelet, amit Amanda hagyott és azt,
hogy milyen magányosnak érzem magam néha. Beszéd közben megrohannak az
érzelmek, de sikerül visszaszorítanom őket így csak egy kicsit lábad könnybe a
szemem. A végére érve a reakciójukat várom.
-
Pisilnem kell! – nyögi ki Perrie. Nem is vártam tőle más
reakciót. Kitör belőlünk a nevetés. Megbeszéljük, hogy mikor találkozzunk.
Annyiszor köszönöm meg a kedvességüket hogy számon tartani sem tudom. Végül azt
mondják, hogy ne aggódjak, behajtják a tartozásomat. Majd eltűnnek egy nagy
fekete limuzinban, ami értük jött. Én meg elindulok hazafelé.
***
Otthon kivágom a szekrényem ajtaját és
keresgélni kezdek benne. Szakadt cuccok akadnak a kezembe. Ezeket gyorsan
arrébb dobom. Mikor szinte már teljesen beástam magam a szekrényembe, mint
sarki róka az odújába, akkor találok egy hosszú ujjú felsőt, nadrágot meg valami
rég elfeledett szoknyát, amit egész jónak ítélek meg. Előveszek egy
nagyobbacska táskát és belehajtogatom a ruhákat és belepakolom a többi dolgot,
amit vinni fogok. Kiürítem a szennyes kosarat, elindítok egy mosást,
meglocsolom a virágokat, a mosás végeztével pedig kiteregetek. Végül
„esztétikus” kupit hagyok a szobámban. Összefogom a hajam a konyhába menet.
Tollat és egy apró cetlit fogok. Fejtörést okoz megírni ez a kis levelet. Mivel
nem vagyok a szavak embere, rövid üzenetet hagyok:
Ne keress. Magyarországra mentem
meglátogatni Amandát. A Little Mix társaságában nem érhet baj, ne aggódj. Vigyázok magamra és két nap
múlva jövök.
Ölel
Hanna
Ráragasztom a cetlit a hűtőre a bátyám
papírja mellé. Felkapom a táskát és neki indulok a világnak.
A reptérre érve meglátom, hogy hatalmas tömeg verődött össze. Fotósok,
akik újságoktól jöttek, de nagy részük rajongó lehet méghozzá a Little Mixé.
Papírokat lengetnek vagy tolnak az orruk alá, sikítoznak, ugrálnak, és csak úgy
villognak a vakuk. A kiabálásnak az érkezésem vet véget, mert Jade elkiáltja
magát, hogy indulhatunk. Valahogy oda tudok sodródni melléjük, ők kirántanak
engem a tömegből és elindulunk a repülő felé. Mielőtt beszállnánk, majd
megsüketülök.
- Ez meg mit keres itt? –
kérdezi Jen szemöldök felvonva. A szeme veszélyesen kidülled. Atyaúristen, ő
aztán tényleg nem kedvel pedig csak véletlen baleset volt a ma délutáni incidens
a táskával. Szívesen békejobbot nyújtanék neki, de attól félek, leharapná a
békejobbomat, úgyhogy miután a lányok megbeszélik, a menedzserrel a dolgot én
leülök a sarokba. Egész úton meg se
mukkanok. Csak ülök, hallgatom a zenét és néha kinézek az ablakon. nem sokat
látni: terebélyes szürke felhőket, az eget, egy-egy város halovány fényeit és
nem utolsó sorban a NAGY sötétséget. Tél lévén más most is úgy tűnik, mintha
éjszaka lenne.
A lányok beszélgetnek, készülődnek vagy éppen pihennek a holnap hirtelen
jött fellépés miatt. Jen a papírjai felé görnyed és jegyzetel valamit. Senki
sem gondolná, hogy olyan utálatos tud lenni, mint Marine. Egy biztos: sosem
leszünk puszipajtások. Hallottam mielőtt felszálltunk azt mondta, idézem:
„Rendben van, elviselem, de ha megint kigáncsol, nekem ütközik vagy fejbe vág
valamivel személyesen nyomom bele a fejét a vécékagylóba!” –
idézet vége. Igazán kedves kis megjegyzés volt.
- Hanna! – ordítja
mind a négy lány és egy ceruzával böködnek. Kiveszem a fülhallgatóimat.
Leteszem a tollamat és teljes figyelmemet rájuk irányítom.
- Húsz perc múlva odaérünk. –
tájékoztat, Jade miközben kék hajával babrál. – Amúgy milyen ez
a Magyarország? - kérdezi. Jó kérdés az egyszer biztos. Rég jártam már itt.
Emlékeim egy perc alatt megtöltik a fejem. A választ jól meg kell fontolnom.
A szüleimmel egy évben kétszer jöttünk ide. Hatalmas
hosszan elnyúló szántóföldek, árnyékos gyümölcsfákkal teli kertek, burjánzik a
szőlő. Panel illetve régi építésű házak
jellemzik. Csodás emlékművek, szobrok vannak és virágzik a művészet. Az emberek
nagyon felszabadultak tudnak lenni, lételemük a szórakozás. Imádják a nyarat és
a napsütéses tavaszt. Télen viszont komorak és jobbára csak feketébe öltöznek
kivéve pár merész egyént. Magyarország sötét unalmas helynek tűnhet, hacsak meg
nem ismered. Akkor már nem is annyira rossz.
- Hát... nem olyan szörnyű csak a
felszín alá kell nézni. – válaszolom végül. a lányok értetlenül
merednek rám. Szemöldöküket kicsit összehúzzák, mintha bosszúsak lennének, de
nem arról van szó, tudom. - Meg fogjátok, érteni amint odaérünk.
A pilóta ebben a pillanatban bejelenti, hogy hamarosan földet érünk.
Jó lett várom a következő részt! :)) xXx
VálaszTörlésNagyon jó lett. :)
VálaszTörlésBogi