Little Mix & travel

Hello BlogReaders,

Csak szeretném felhívni a figyelmeteket hogy a blog bővült egy újabb oldallal: Novellák&egyéb. Ha valakit érdekelnek a novelláim akkor olvasgassa. :D 

Kiss Kiss

Jess

20. fejezet

December tizenkilencedikén, ezen az unalmas napon hivatalosan is elkezdődik a téli szünet. Végre! – ez az első gondolatom az ébredést követően. A második pedig az álmom.

  Fut előttem valaki. Csodálatos, vidám kacagása közelebb csalogat. Az erdőben lassan haladok előre. Gallyakon taposok, fák ágait hajtom félre, hogy haladni tudjak. A talpam alatt ropog az avar, a bokrok tüskés ágai végig karcolják a lábamat. A madarak csicseregnek. Nem törődve a fájdalommal megyek tovább. Egyre csak követem, de nem jutok közelebb hozzá. A hátát sem látom meg csak gyöngyöző kacagását hallom. Ösztönös mélyről feltörő érzés ragad magával. Fogalmam sincs mi ez. Tán oly rég érezhettem ilyet, hogy már meg sem tudom mondani mi is ez. Valami hiányzik, ennek következtében a könnyeim feltartóztathatatlanul kibuggyannak. Egy ajtóhoz érek, ami egy rét kellős közepén áll. Virágok. Virágokat látok mindenhol. Főképp napraforgót mely a gyenge napsugarak felé fordítja arcát. Hirtelen rosszullét fog el. Szédülök. A lábaim nehezen bírják el a súlyomat. majdhogynem öntudatlanul körbe-körbe forgok. Nincs, értelme mégis ezt teszem. Kiáltanék, de a torkomból csak hörgés tör fel. Semmit sem értek. Mit csinálok?

  Megállok.  Az ajtó kicsapódik. Ekkor két erős kéz ragadja meg a vállam és átlök a küszöbön. Zuhanok. Le a fekete mélységbe. Ismerős illatot érzek. Talán vanília. A mélység elnyelni készül. Továbbra is hallom a nevetést. Akkor van remény ugye? A nevetés életben tart. Bízok benne, hogy nem lapulok szét a járdán, mint egy fagyi gombóc.

  Mielőtt a földbe csapódnék, felébredek.

Viszonylag kipihenten kelek. Leballagok a konyhába és egy cetlit találok a hűtőn.

Elmentem dolgozni. Késő este jövök.

                                                      Josh

Egyszóval egésznap semmi dolgom. Senki sincs itthon. Ráérősen megreggelizek, majd lehuppanok a kanapéra. Az ablak felé nézve megállapítom, hogy tegnap óta nem változott sokat az időjárás: Az eget teljes egészében felhők takarják. A földet néhol még hó borítja, de a nagy része már elolvadt. A fák kopaszak csak pár fenyő őrizte meg tűleveleit. Ez egy tökéletes nap a lustálkodásra. Kapcsolgatom, a tévét végül megállapodok egy Ace Ventura filmnél. Közben felhívom Carlyt. Kicsöng ugyan, de nem veszi fel. Aztán Emily, Adam és Cheryl következik. Majdnem végighívom az egész névjegyzékemet. Egyetlen ember sem veszi fel. Megkockáztatom felhívni a szüleimet, de ők sem veszik fel. Biztos van fontosabb dolguk. Még egy végső megoldáson is elgondolkozok...

- Na, nem! – kiáltok fel. Nincs az az Isten! Hogy fordulhat meg a fejemben ilyesmi? Én? Felhívni Christ, hogy jöjjön át filmezni? Hangosan nevetni kezdek ezen a sületlenségen. Hiszen régen, mikor még jártunk akkor sem jött át.

  Ide-oda fekszek, kapcsolgatom a tévét, eszek, befonom a hajam, hogy később kiengedjem, eszek, énekelgetek a rádióval, eszek. Így telik a délelőttöm. Úgy látszik, én nem az a fajta ember vagyok, akinek a lustálkodás vagy az unalom való.

  Mivel lassan dél lesz, felöltözök, elmegyek dolgozni és lehúzok ott 3 órát. Hazaérve még mindig nem jut semmi értelmes az eszembe. Elkeseredetten dőlök hátra. Mi a francot csináljak én itthon a nap hátralévő részében? Holmi isteni sugallat hatására megcsörren a telefonom.

 - Köszönöm Istenem! - hálálkodok. Felkapom és meglátom, hogy névtelent jelez – Halló.

-  Hello. Perrie vagyok – szól bele nagy lendülettel egy hang. Kis gondolkodásra van, szükségem mire rájövök ki is az. – Azért kereslek, hogy ma lenne-e kedved bejönni a stúdióba. Tudod, együtt lógni közben énekelgetünk ilyesmi. Ma mind ráérünk.

-  Van. – még be sem fejezi a mondatot, már válaszolok. megadja a címet. Kényelmesen felöltözök. Busszal megyek, csak egy kicsit kell gyalogolni a megállótól a stúdióig. Ők már kint várnak. Bemegyünk a kis helyiségbe, és ahogy rendesen végig mérem, a lányokat rögtön előjönnek a komplexusaim. Mind annyira szépek, divatosan öltözködnek és ízlésesen sminkelnek. Elképesztőek.

-  Jól néztek ki – bókolok nekik. Perrie-re nézek. Hozzá intézem a mondanivalómat. –  Úgy látom, újabb csodás rózsaszín hajkölteménnyel örvendeztetsz meg.

  Még beszélgetünk egy kicsit, érdeklődünk egymás hogyléte felől. Aztán neki látnak elénekelni a How ya doing című dalukat. Eldobom az agyam! Élőben sokkal jobban hangzik, mint Cdről. Nagyszerű dal, aminek van mondanivalója, csajos, ritmusos, kicsit nemtörődöm és illik hozzájuk. Éneklés közben pofákat vágnak, hülyéskednek, táncolnak és viccelődnek. Furcsa zizegő hangot hallok a hátam mögül. Először nem törődöm vele. Aztán mikor egy hatalmas bogár repül el közvetlenül az arcom előtt egyenesen rá az üvegfalra, ami elválasztja tőlem a felvevő fülkét akkor már sikoltozva, ordibálva rohanok be a lányokhoz. Rühellem a bogarakat és az összes csúszómászót. Riadtan kérdezgetik tőlem hogy mi lelt, és főképp hogy miért ordibálok, miközben még szól bent a zene. Remegő kézzel, (igen, kicsit azért rájátszok) mutatok az élőlényre, ami az üvegfalon mászkál boldogan.

-  Az egy sáska – állapítja meg Perrie. Mind undorodó arcot vágunk. Úgy látom ők is osztják a bogárellenes véleményemet. Öt perc rettegés után elkezdjük kovácsolni a tervet. Jade a haját piszkálva gondolkozik. Nem kell soká várnunk a megmentőnkre ugyanis az első ember, aki kiborul és cselekszik az Leigh-Anne lesz.

 - Ó, Istenem. Majd én kimegyek és elkapom – mondja. Leigh óvatosan lépked kifelé. Megfogja, a sarokban talált magazint aztán felméri az erőviszonyokat. A bogár majdhogynem nagyobb, mint az a szegény újság, mégis megpróbálja becserkészni. Nem igazán sikerül neki. Hangosan zümmögve repked össze vissza a rovar vagy micsoda. Kiráz a hideg ettől a hangtól. Veszek egy nagy levegő, fogok egy táskát és én is kimegyek segíteni neki. Vadászni indulunk. Nem kevés kergetőzés után sikerül valahogy becserkésznünk, mert az állat a bejárati ajtóra repül. Meglendítem a táskát, ami egyáltalán nem találja el a sáskát. Leigh-Anne-t és egy számomra ismeretlen nőt viszont igen. A nő rossz pillanatot választott az érkezéshez. A többiek kirohannak a fülkéből és mind egyszerre kezdenek elmagyarázkodni, visongani. A nő az ütéstől támolyogva lép be a stúdióba. Hosszú fekete haja és barna szeme van. Elegáns kosztümje nagyon jól áll neki. Szemüveges. A fejét fogja.

-  Elég legyen! – kiáltással hallgattat el minket. Miután meghallgatja a beszámolónkat így szól - hogy lehet öt lány ennyire beszarva egy sáskától?

  A falra pillantunk ahova az állat szó szerint felkenődött. Hangos nevetésben törünk ki.

  Fél órával később a Little Mix menedzsere a homlokát borogatja közben pedig a közeljövőben megrendezendő fellépéseket és koncerteket sorolja.

 - A legközelebbi időpont egy december 20.-i nap, sajnálom, hogy nem szóltam előbb, egy karácsonyi koncertet kéne adni valami furcsa európai országban... – a jegyzet füzetét lapozgatja – Magyarországon. Fogalmam sincs, hol van. Na, mindegy. Mentek, vagy mondjam le?

- Én tudom, hol van! – mondom egy másodpercnyi hallgatás után, mert rájövök, hogy épp arról az országról beszélnek ahol születtem és ahol most egy számomra kedves személy tartózkodik. Mosoly jelenik meg az arcomon. Egy terv körvonalai kezdenek kibontakozni lelki szemeim előtt. Egy bosszús pillantást kapok a menedzsertől. Biztosan, azért mert az előbb fejbe vágtam egy táskával. Méghozzá pont a csatos részével, ami elég nagyot ütött. Ez az én formám. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?

  Tekintetem Jade, Perrie, Leigh-Anne és Jesy felé siklik. Ha kiskutyanézés nem válna be még kérlelő pillantásokat is lövellek feléjük. Hosszas hallgatás és megfontolás után fáradtan igent mondanak. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Megkönnyebbülök.

- Mi van, asztmás vagy? – utal Jen a sóhajomra. Riadtan megrázom a fejem, de már nem is rám figyel. Ezek szerint a táskás incidens miatt nem leszek a szíve csücske. Elhatározom, hogy ameddig még itt tartózkodik, egy szót sem szólok. Megbeszéli a lányokkal a részleteket.

- Ma este hatkor indul a gép, úgyhogy gyerünk, pakolni! – mondja majd sietve távozik. A becsapódott ajtót nézzük. Amilyen hirtelen jött olyan gyorsan el is tűnt. Visszafordulva a lányok kérdő pillantásainak kereszttüzébe kerülök. Nincs más választásom, elmesélem nekik az egész történetet. A szüleim intézkedéseit, a levelet, amit Amanda hagyott és azt, hogy milyen magányosnak érzem magam néha. Beszéd közben megrohannak az érzelmek, de sikerül visszaszorítanom őket így csak egy kicsit lábad könnybe a szemem. A végére érve a reakciójukat várom.

- Pisilnem kell! – nyögi ki Perrie. Nem is vártam tőle más reakciót. Kitör belőlünk a nevetés. Megbeszéljük, hogy mikor találkozzunk. Annyiszor köszönöm meg a kedvességüket hogy számon tartani sem tudom. Végül azt mondják, hogy ne aggódjak, behajtják a tartozásomat. Majd eltűnnek egy nagy fekete limuzinban, ami értük jött. Én meg elindulok hazafelé.

***

Otthon kivágom a szekrényem ajtaját és keresgélni kezdek benne. Szakadt cuccok akadnak a kezembe. Ezeket gyorsan arrébb dobom. Mikor szinte már teljesen beástam magam a szekrényembe, mint sarki róka az odújába, akkor találok egy hosszú ujjú felsőt, nadrágot meg valami rég elfeledett szoknyát, amit egész jónak ítélek meg. Előveszek egy nagyobbacska táskát és belehajtogatom a ruhákat és belepakolom a többi dolgot, amit vinni fogok. Kiürítem a szennyes kosarat, elindítok egy mosást, meglocsolom a virágokat, a mosás végeztével pedig kiteregetek. Végül „esztétikus” kupit hagyok a szobámban. Összefogom a hajam a konyhába menet. Tollat és egy apró cetlit fogok. Fejtörést okoz megírni ez a kis levelet. Mivel nem vagyok a szavak embere, rövid üzenetet hagyok:

Ne keress. Magyarországra mentem meglátogatni Amandát. A Little Mix társaságában nem érhet baj, ne aggódj. Vigyázok magamra és két nap múlva jövök.

Ölel

Hanna

Ráragasztom a cetlit a hűtőre a bátyám papírja mellé. Felkapom a táskát és neki indulok a világnak.

  A reptérre érve meglátom, hogy hatalmas tömeg verődött össze. Fotósok, akik újságoktól jöttek, de nagy részük rajongó lehet méghozzá a Little Mixé. Papírokat lengetnek vagy tolnak az orruk alá, sikítoznak, ugrálnak, és csak úgy villognak a vakuk. A kiabálásnak az érkezésem vet véget, mert Jade elkiáltja magát, hogy indulhatunk. Valahogy oda tudok sodródni melléjük, ők kirántanak engem a tömegből és elindulunk a repülő felé. Mielőtt beszállnánk, majd megsüketülök.

- Ez meg mit keres itt? – kérdezi Jen szemöldök felvonva. A szeme veszélyesen kidülled. Atyaúristen, ő aztán tényleg nem kedvel pedig csak véletlen baleset volt a ma délutáni incidens a táskával. Szívesen békejobbot nyújtanék neki, de attól félek, leharapná a békejobbomat, úgyhogy miután a lányok megbeszélik, a menedzserrel a dolgot én leülök a sarokba.  Egész úton meg se mukkanok. Csak ülök, hallgatom a zenét és néha kinézek az ablakon. nem sokat látni: terebélyes szürke felhőket, az eget, egy-egy város halovány fényeit és nem utolsó sorban a NAGY sötétséget. Tél lévén más most is úgy tűnik, mintha éjszaka lenne.

  A lányok beszélgetnek, készülődnek vagy éppen pihennek a holnap hirtelen jött fellépés miatt. Jen a papírjai felé görnyed és jegyzetel valamit. Senki sem gondolná, hogy olyan utálatos tud lenni, mint Marine. Egy biztos: sosem leszünk puszipajtások. Hallottam mielőtt felszálltunk azt mondta, idézem: „Rendben van, elviselem, de ha megint kigáncsol, nekem ütközik vagy fejbe vág valamivel személyesen nyomom bele a fejét a vécékagylóba!” – idézet vége. Igazán kedves kis megjegyzés volt.

- Hanna! – ordítja mind a négy lány és egy ceruzával böködnek. Kiveszem a fülhallgatóimat. Leteszem a tollamat és teljes figyelmemet rájuk irányítom.

- Húsz perc múlva odaérünk. – tájékoztat, Jade miközben kék hajával babrál. – Amúgy milyen ez a Magyarország? - kérdezi. Jó kérdés az egyszer biztos. Rég jártam már itt. Emlékeim egy perc alatt megtöltik a fejem. A választ jól meg kell fontolnom.

  A szüleimmel egy évben kétszer jöttünk ide. Hatalmas hosszan elnyúló szántóföldek, árnyékos gyümölcsfákkal teli kertek, burjánzik a szőlő.  Panel illetve régi építésű házak jellemzik. Csodás emlékművek, szobrok vannak és virágzik a művészet. Az emberek nagyon felszabadultak tudnak lenni, lételemük a szórakozás. Imádják a nyarat és a napsütéses tavaszt. Télen viszont komorak és jobbára csak feketébe öltöznek kivéve pár merész egyént. Magyarország sötét unalmas helynek tűnhet, hacsak meg nem ismered. Akkor már nem is annyira rossz.

- Hát... nem olyan szörnyű csak a felszín alá kell nézni. – válaszolom végül. a lányok értetlenül merednek rám. Szemöldöküket kicsit összehúzzák, mintha bosszúsak lennének, de nem arról van szó, tudom. - Meg fogjátok, érteni amint odaérünk.

  A pilóta ebben a pillanatban bejelenti, hogy hamarosan földet érünk.