Hoping for the best but expecting the worst

26. fejezet

  A szobatársaim bőröndjébe már sikeresen elrejtettem az ajándékot. Most Perrie és Jade következnek. Besurranok az ajtón. Becsúsztatom a kis zacskóban lévő nyakláncokat a bőröndjükbe. Rajtuk egy kis cetli van: „Hannától. Csak karácsonykor nyisd ki!”

  Visszacipzárazom Jade táskáját, mikor nyílik az ajtó. Megfordulok és Perrie-vel találom szembe magamat.

- Mit csinálsz itt? – kérdezi. Beljebb lép a szobába és rátenyerel a kis faasztalra, ami mellette van.

- Semmit.

- De elpirultál. Miért?

- Mert… - válaszolom hosszan elnyújtva. Nem tudok mit mondani rá. Inkább bevetek egy ősrégi trükköt. – Nézd, Hatchi a Chanel cipődet rágja! – kiáltom, és mikor odanéz, én kirohanok és becsapom magam mögött az ajtót. Hála az égnek, hogy nem kapott rajta amint becsempészem a nyakláncokat a bőröndökbe.

  Csak akkor lélegzem fel, mikor Perrie, a repülőn ülve sem hozza szóba a dolgot.

  A visszaút csendesen telt. A fiúk a saját és mi is a saját gépünkkel mentünk. A bátyám a fiúkkal jött visszafelé is. Az Amandával való „nagy” találkozás után már annyira nem neheztelt rám a szökésem miatt. Azért jól esett látni az okos tojás nővéremet. Így ha csak egyetlen percre is, de újra egyesülhetett a testvéri hármasunk.

  A repülőtéren elbúcsúzok Nialltől és a fiúktól. Előre is boldog karácsonyt kívánok nekik majd a lányoknak is, sőt Jennek is, aki morogva megköszöni, és viszont kívánja. Nem vagyunk egy ölelkezős társaság, de a szent ünnep közeledésének tulajdonítható kitörő érzelmeknek hála, egymás nyakába borulunk a repülőtér kellős közepén.

  Egyöntetű „aaa” hangzik fel, mint mikor a filmekben valami aranyos dolog történik. Azt hiszem rosszul hallok, de nem. Oldalra nézve száz meg száz rajongót pillantok meg. Hurrá! Akkor még át kell verekednünk magunkat a tömegen.

  Igencsak nehéz volt a hazaút ugyanis a sikítozó lányok nehezen engednek el minket. De megéri szenvedni, mert Josh és én itt állunk az ajtónk előtt, végre!

  Benyitunk és megcsap az otthonunk illata. Ami a citromos mosogatószer, a parfümöm, Josh szennyese és a fa bútoraink átható illatának keveréke. Mondjuk, szerény véleményem szerint a szennyes szagát szívesen kihagynám a felsorolásból.

  Ledobáljuk a cuccainkat aztán a nappaliba lépve valaki a nyakamba ugrik.

- Te jó isten! Miért nem szóltál, hogy elmész? Te teljesen megzakkantál? Két napja aggódok. Magyarázatot kérek! – Carly hirtelen rám zúdítja minden mondanivalóját. Azért nekem is lenne hozzá egy-két keresetlen szavam hisz ő sem vette fel a telefont mikor hívtam. Napokig semmi életjelet nem adott magáról. Na, ki is a rossz barátnő?

  De mint mostanában sokszor, most is elfojtom, ami kitörni készül belőlem. A véleményemet megtartom magamnak. Veszek egy hatalmas levegőt, kifújom. Végül az elejétől a végéig elmesélem Carlynak az egészet. Azt hogy megkértem a lányokat, hogy vigyenek el, Magyarország szépségét, a plázázást, a koncertet, az élményt, a próbát, és természetesen a fiúk felbukkanását is. A felsorolásból valahogy kihagyom a magyar lányokkal való véres találkozásomat.  Ez egy olyan dolog, amit még neki sem szívesen mondok el. A kanapén ülve hallgatja. Kivételesen Josh is itt marad velünk, amit furcsállok, mert nem nagyon szokta érdekelni a lányos csacsogásunk.

  Forró csokit iszogatunk, és csak beszélgetünk.

- Na, jó. Nekem is van egy hírem. – kezd bele Carly. Akkor most fény derül a titkára. Kicsit fészkelődik, pironkodik, aztán csak elkezdi – Szóval azért szoktam eltűnni napokra, órákra, mert munkát kaptam. Tulajdonképpen az utcán sétálgattam anyukámmal és odajött egy ember, aki azt mondta, tökéletes alakom és kisugárzásom van és van bennem valami plusz, amit már messziről érzett. Azt mondta kiváló modell lehetnék. Ezen eléggé meglepődtem, na, jó, mégsem annyira, mert mindig is tudtam, hogy elég szép vagyok. – igen, szép, kedves, okos és főleg szerény. Ezt úgy hívják: egészséges önimádat. Leesett állal hallgatom a mondandóját. – Szóval behívtak egy próbafotózásra és azt mondták elég jó vagyok ehhez. Rögtön megkötöttük a szerződést. Anya is beleegyezett. Szóval mostantól modellkedem. – ránk villant egy ideges mosolyt és várja a reakcióinkat.

  Hatalmasat sikítok és a vállánál fogva rázom.

- Hogy lehet egy ilyen dolgot eltitkolni? – kérdezem. Megölelem és biztosítom, hogy mindenképpen támogatni fogom kivéve, ha még valami hasonlóan nagy dolgot eltitkol előlem, mert akkor kitöröm a kedvenc Christian Louboutin magas sarkújának a sarkát. Természetesen Josh is megdicséri. Drága barátnőm egója most bizonyára az egekbe szökött, de ennyit ő is megérdemel.

- De nem ez az igazi hír. December huszonötödikén lesz egy divatbemutatóm, amire a Victorias Secret kért fel. – szeme a távolba mered és mosolyogva ábrándozik. Úgy látom most aztán tényleg boldog. Valóra válnak a legmerészebb álmai.  – Cara Delevigne, Miranda Kerr és Justin Bieber is ott lesz, és még ki tudja mennyi híres ember. El kell jönnötök! Holnap hozom a belépőket.

- Hurrá! – mondja „hatalmas lelkesedéssel” Josh. Valahogy gondoltam, hogy ez lesz a reakciója. Aztán még hozzáteszi – Utálom azt az énekes fickót.

- Ti meg mit sugdolóztok?  - kérdezi Carly tettetett felháborodással. Párnával kezd el ütni.

  Mi is felkapunk egy-egy díszpárnát és visongva, kiabálva ütlegelni kezdjük egymást. Közben egy bögre forró csoki a földön köt ki, de mi nem törődünk vele. Élvezzük a boldogságot, azt, hogy egyszerűen csak itt vagyunk egymásnak. Semmi sem szegheti kedvünket, semmi az égvilágon!

  Megpillantom a vezetékes telefont. Pirosan villog. Van egy hangüzenetünk. Lenyomom a gombot és elindul az üzenet.

- Jó napot! Itt Marine Delacour beszél. Hanna Reid, amennyiben otthon vagy fáradj be a munkahelyedre, hogy elszámolhass a tetted következményeivel. Feljelentést nem teszek ellened, viszont sajnos azonnali hatállyal el kell, hogy bocsássalak. Kérlek, gyere be az utolsó fizetési csekkedért. – sípszó után elhallgat az üzenetrögzítő.

  Elkerekedik a szemem a hír hallatán. Úgy látszik, mégis van valami, ami elveheti a kedvemet a párnacsatától.