Where do broken hearts go?

47. Fejezet

  Amy Green. Soha a büdös életben nem hittem volna, hogy ők ketten együtt lesznek. Ez azért egy igazán furcsa véletlen, hogy először Chris volt a közös pontunk most pedig Niall az. Még szerencse hogy Carly erősen fog különben utána megyek, és mint egyutálatos nőszemély megtépem. Csendben megvárjuk, míg elmennek, majd kilépünk a bokrok mögül.

- Mondtam, hogy nem valami jó ötlet – rázza a fejét Carly és a kezét tördeli. Lassan hátra fordulok, hogy a szemébe nézhessek.

- Te tudtál erről? – kérdezem óvatosan – És mégis miért nem mondtad el?

  Ekkor szép lassan kinyílik az ajtó és előbukkan Zayn feje.

- Segíthetek valamiben a hölgyeknek? – udvariaskodik.

- Otthon van Louis? – érdeklődök. Igennel válaszol és beinvitál minket. A keresett személyt a nappaliban Harryvel beszélgetve találom. A kanapén ülnek a kandallótól nem messze. Köszönés helyett rátérek a lényegre.

- Te is tudtad ugye?

- Igen – válaszol halkan, de sietve hozzáteszi – De nincs köztük semmi.

- Még nincs – dünnyögöm és leroskadok mellé. Elmond mindent, amit tud róluk. Azt hogy nemrég ismerték meg egymást, és hogy ma vacsorázni mentek.

- Honnan ismerik egymást? – kérdezem választ sem várva, mégis kapok.

- Én mutattam be neki – hangzik az elkeserítő válasz Harry szájából. Ez a jelenlegi hangulatomban csak olaj volt a tűzre. – Azért hogy egy kicsit megfeledkezzem a gondokról és…

- Rólam, igaz? – kérdezem nagyot nyelve. Összeszorul a szívem és a torkom. Úgy érzem mintha elengedte volna a ragasztó a szívem egy darabkáját és a földre hullana nagyot koppanva. Ez egy igencsak közönséges megfogalmazás mód, de igaz. Hosszan a göndör hajúra nézek. Te tönkre akarsz tenni? – kérdezem enyhén felemelve a hangomat melyben keserűség érződik. nem is, a miatt, amit Harry vagy akárki tett vagy mondott, hanem inkább a tehetetlenségem miatt. Felállok és az ajtó felé veszem az irányt. Felkapom a kabátom, a csizmámba bújok és hazaindulok. Nem bírom tovább. nem bírok egy szobában lenni Harryvel. Először az a csók, most meg ez. Lépteim gyorsulnak. Szél süvít a fülembe és tépi az arcomat. Le akarja tépni mintha csak egy eldobható maszk lenne. Könnyeim savként marják a szememet, hajam pedig lobog a hátam mögött. Futok vagy menekülök, édes mindegy hogyan nevezzük. Elkeseredetten loholok hazáig. Mire elérem, a küszöböt már úgy érzem, mintha a szívem nem verne, hanem belehalt volna a töménytelen bánatba, ami zivatarként zúdult rá az utóbbi időben. Annyira nehéz Niall nélkül. Az elvonási tünetekhez hasonlót érzek, ha nincs velem. Nem bírom ki, hogy mással látom. az elején azt hittem, hogy csak egy jó barát lesz semmi más. nem terveztem vele előre. Végül olyan emberré vált, akit magam mellet szeretnék tudni. Meg merem kockáztatni, hogy szerelmes is lettem belé. ez esetben más, mint ahogy Chrisszel volt.

  Carly a házunk előtt ér utol. Erősen megragadja a vállamat, és ha akarom, ha nem maga felé fordít.

- Holnap elutazok egy fotózásra Kaliforniába, Carmelbe és velem jössz. Eredetileg mást akartam vinni, de ezt most hagyjuk. Ki kell, hogy szakítsalak ebből a környezetből legalább egy kis időre. – megkockáztat meg egy apró mosolyt és folytatja – Ne aggódj, ha rajtam és Louis barátunkon múlik, ki fogtok békülni. Holnap reggel négyre légy készen, két napot maradunk.

  Ezzel a végszóval hagy ott a lábtörlőn állva. Egy éve nem gondoltam volna, hogy ilyen irányt fog venni az életem: a fiú, akit kedvelek egy szempillantás alatt meggyűlölt ellenben a fiú, akit gyűlölök, kedvel, a szüleim ápolni akarják a családi kötelékeket, egy egész rajongótábor számára váltam ellenszenvessé, Harry Styles belerondított a szerelmi ügyeimbe és nem mellesleg fogalmam sincs hogyan másszak ki ebből. Mihez kezdjek ezzel a bábeli zűrzavarral?

  Legjobb lesz, ha a legszebb mosolyomat elővéve elkéredzkedek a szüleimtől. Ezután lefekszem és próbálom magamba erőltetni az álmot. Nem igazán örülnek neki, de az utóbbi időben látott hangulatomat és viselkedésemet figyelembe véve, morogva, ugyan de belemennek.

*12 órával*

  Az egyik nagy, lapos sziklán ülök a parton. Lehetetlenül gyönyörű a kilátás. Ahogy a fehér homok belefut a tiszta azúrkék habokba melyek tovább nyúlnak egészen a végtelenig. A láthatár összemosódik a szemem előtt. A nap pedig élesen tűz. Óriási és kevésbé nagyobb sziklák övezik, a kisebb eldugottabb partszakaszt ahol vagyunk. A stáb felszerelése, legnagyobb bosszúságukra belesüpped a homokba. Carly barátnőmet ez sem zavarja, elvégre nem az ő gondja. Csak vidáman szaladgál, pózol, ahogyan kérik tőle. Én meg felhúzott lábal, ülök az egyik sziklán egy hatalmas fehér ernyő alatt. Nézem a sirályokat és az alkalmanként feltűnő rákokat.

  Nagyjából így telik el a közös vakációnk. Carly minden egyes percemet lefoglalja, hogy ne törődjek a gondhalmazzal, amit én teremtettem magamnak. Bevallom sikerül is neki. Elmentünk szörfözni, sokat lófráltunk a parton körbenéztünk a városban és persze elkísértem dolgozni. A két rövidke nap gyorsan eltelik. Azon kapom magam, hogy a repülő ablak melletti kényelmetlen ülésén fészkelődök és a gép lassan elindul Anglia felé. A New York-i átszállás után Carly furcsán, nyugtalanul kezd viselkedni. Nem kérdezek rá, hiszen ha bármit is el akar mondani, elmondja, nem nyaggatom. Körülbelül egy órával később már ne bírja tovább és elmondja. Felém fordul.

- Szeretnék veled megosztani valami nagyon személyeset és számomra fontosat. – mosolyog rám, tengerkék szemei csak úgy ragyognak – már mondtam, hogy van valakim, de azt nem mondtam, hogy ki az. Én a… bátyáddal járok majd egy hónapja.

- Valahogy sejtettem – vágom rá alighogy befejezte.

- Mégis honnan? – lepődik meg.

 - Rengeteg jel utalt rá. Emlékszem, egyszer egy éjszaka láttalak kisurranni a szobájából, na meg mostanában elégszer láttalak titeket együtt így össze tudtam rakni a képet. Ráadásul Josh említette egyszer kétszer hogy milyen csinos vagy… - kuncogok. A vállára teszem a kezem. – Teljes szívemből örülök nektek, főleg azért mert a két ember, akiket szeretek, szereti egymást.

- Egy malomkő esett le a szívemről – sóhajt Carly hátra dőlve.

  Innentől kezdve a kapcsolatukról beszélgetünk. Hogyan jöttek össze, Josh hogyan udvarol és arról, hogy miképp próbálták eltitkolni.

  A londoni leszállás után mintha kicseréltek volna. Vidáman indulok haza és vidáman üdvözlöm a szüleimet is. Aztán én indítványozom, hogy a nap hátralévő részében, amíg anyáék elmennek megnézni egy színdarabot, addig mi a testvéreimmel sétáljunk egy nagyot a városban. Londonban sosem unatkozhat az ember.

  Elmegyünk a tipikus turista látványosságokhoz. Felülünk a London Eye-ra, megnézzük a Big Bent, a Buckingham palotát ahol Josh hiába piszkálja az őröket, ők még csak meg se rezzennek. Bár Josh váltig állítja, hogy az egyik őr pislogott mikor a kezével az arca előtt hadonászott. Erre Amanda csak annyit felel fejcsóválva:

- Azoknak a szerencsétleneknek is kell pislogniuk és ráadásul el kell viselni az olyan idiótákat, mint te, kedves öcsikém.

  Ebből az egy mondatból vita alakul ki közöttük arról, hogy miért akkor pislogott mikor ott volt a keze miért nem előbb vagy később. megmondom, őszintén én élvezem, mikor veszekednek, már elve azt a velük töltött időt is élvezem, mikor csak hárman vagyunk otthon, plusz-mínusz Carly. Ahogy felnőttünk egyre kevesebb lett ez az idő. Furcsa lehet egy kívülállónak, de szeretem azt is mikor Josh és Amanda összeveszik valamin. Általában mindennek ez lesz a vége, mert a nővérem a logikus gondolkodású, okoskodó, akik két lábbal áll a földön, Josht pedig egy tizenkét tonnás vasmacska sem tudná ott tartani. Ő az, aki bármikor jó kedvre tud deríteni, viccelődik és a poénjai a legjobbak. Én meg egy köztes állapot vagyok, egy kicsi ebből egy kicsi abból.

  Már hazafelé tartunk. sötétedik. Az idő még hidegebbé válik, így még összébb húzzuk magunkon a kabátjainkat. Egy mellékutcában haladunk tovább. Ahogy a túloldalra nézek, megpillantok egy párt. Barna hajú lány és egy kicsivel magasabb szőke hajú fiú. Azon nyomban felismerem őket. megtorpanok és figyelem, ahogy távolodnak. Belépnek, a lámpák fénykörébe majd kisétálnak alóluk. Addig nézem őket, míg be nem fordulnak egy másik utcába.

- Hanna? Hanna? – szólongat Josh finoman. Mikor felé fordulok, csak vet rám egy pillantást és átkarolja a vállamat. – Menjünk haza.

  Amanda kérdőn néz. Ő nem vette észre őket.

- Túl kicsi ez a város. – morgom összefacsarodott szívvel. eszembe jutnak a hosszú beszélgetéssel töltött sétáink Niallel.

  Érzem, hogy a könnyeim még mindig ott vannak az arcomon ezért komótosan letörlöm őket kabátom ujjával. Testvéreim ezután is kedélyesen cseverésznek, de az én jó hangulatomat már lelőtték úgy, hogy csak csendben ballagok mellettük.