Utolsó tánc...

50. Fejezet

  Úszok. Végtelen kék óceánban taposom a vizet. Delfinek buknak alá a közelemben, vidáman visítoznak, majd addig úsznak, míg el nem tűnnek a szemem elől és bele nem olvadnak a láthatárba. Lebukok én is a víz felszíne alá egyre mélyebbre úszok. Halak húznak el mellettem. Korallok, vízi növények hullámzanak és levegőbuborékok csiklandoznak mindenütt. Felbukkanok. Olyan csodaszép az óceán. A csillogó színtiszta víz, a kék ég a különféle alakú felhők, a meleg levegő pedig kellemesen érinti a bőrömet. Megpillantom a fehér homokos partot. akár ki is úszhatnék, és itt hagyhatnám a vizet. De olyan gyönyörű ez a hely. Még úszkálok, ugyan egy kicsit aztán nagy karcapásokkal megindulok a part felé. Úgy érzem ez a helyes döntés. A lábam hozzáér a forró, de puha homokhoz aztán…

  Kinyitom a szemem, mert beszélgetést hallok.

- És ha nem ébred fel? Biztos, hogy csak alszik? Mi van, ha ez már kóma?

- Nincs olyan szerencséd. – a hangom rekedt, a torkom meg ki van száradva. Oldalra nézve megpillantom Josht és Amandát. Ez utóbbi kiszalad a folyosóra ott pedig anyáért és apáért kiált. Körbenézek, és ekkor realizálódik bennem, hogy valószínűleg egy kórházi szobában vagyok. Josh kissé idegesen elneveti magát.

- Tudtam, hogy szívós teremtés vagy elvégre a Reid családba tartozol. – mosolyog rám miközben csontropogtató ölelést ad mire én feljajdulok.

- Mi történt? Mit keresek itt?  - kérdezem miközben a belőlem kiálló drótokat vizsgálgatom, igazgatom.

- Hát ez egy vicces sztori. – Josh az állát dörzsölgetve hátrál tőlem – Szerintem nem nekem kéne elmesélnem. Niall majd elmondja. – kacsint rám, míg én csak értetlenül meredek rá.

  A szüleim aggódva sietnek be a szobába. A kezemet szorongatva kérdezősködnek, arról hogyan érzem magam. Egy ősz hajú férfi orvos lohol a nyomukban és ő is arról érdeklődik, hogy s mint vagyok. Az ezredik kérdésüknél már igazán kezdem unni ezt a kérdezz-felelek játékot de, tudom, türelmesnek kell lennem. Érthető hogy aggódnak, hiszen én magam sem tudom, miért vagyok bent, legalább ők valamivel jobban fel lehettek világosítva, mint én, mert miután mindenre kielégítő választ adtam kimennek végre. Itt az idő, hogy ellenőrizzem magamat. A lábaim mozognak, a karjaim szintúgy, a felsőtestem pedig semmi baja. Ám amikor a fejemet mozgatom, belenyilall a fájdalom. megtapogatom és kötést fedezek fel rajta. Remek.

  Körülbelül fél óra múlva Niall érkezik meg.

- Hála Istennek hogy semmi bajod sincs! – felsóhajt és a nyakamba borul. Érintése nagyon jól esik, mint valami gyorsan ható fájdalomcsillapító.

- Eltekintve ettől, igaz, - simítok végig a fejemen – azt mondta Josh, hogy téged kell megkérdeznem róla.

- Hát emlékszel mikor ott álltunk a stúdió épülete előtt? – kezd bele. Enyhén zavarban van, a kezét gyűrögeti és hümmög. A hajába túr, de ezt is olyan aranyos módon teszi. – Megijedtem mikor összeestél. Körbenéztem és Amyt pillantottam meg. Ő vágott fejbe valami vasrúddal. – amint kimondja, tátva marad a szám.

- Mi van? - kiakadok.

- Szerintem féltékeny volt rád. – szól és gyorsan folytatja, még mielőtt közbevágnék – Tudod találkozgattam vele, mert – félre néz, és a kabátját kezdi igazgatni – dühös voltam rád, Harry miatt is bosszút akartam állni és felejteni akartam. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ebből nem lesz semmi. Ő nem az, akit keresek. – rám néz a ragyogó kék szemeivel és megfogja a kihűlt kezemet – Mert akit kerestem az te vagy.

- Csak azért nem töröllek képen, mert nagyjából én voltam ennek a kavarodásnak az oka, és mert így fejezted be. – válaszolok extra széles mosollyal egy perc pislogás nélküli bámulás után. Elképedek mikor ilyeneket hallok tőle és az igazat megvallva erre az egész vallomásra nem is számítottam. Egy kérdés fogalmazódik meg bennem, ami már oly régóta érett, hogy muszáj feltennem. – Akkor… akkor mi most járunk?

- Azt hittem sosem kérdezed meg – mosolyog rám édesen és kipirult arca egyre csak közeledik az enyémhez – Igen… szóval tegyük is hivatalossá.

  Ajkait finoman az enyémhez préseli. Édesen, lassan, csókol meg miközben ujjait az enyéim közé fűzi. Közel két hónapig keveregtek az érzéseink, míg végül kibontakozhattak ebben a csodálatos csókban melyre már annyit vártam. Megérte várni. Szenvedni is. De még mennyire! Mintha egy atombomba robbant volna, bennem úgy érzem magam. A szívem hevesen ver. Mikor elhúzódik, tőlem még mindig ragyog a szeme. Különös fény van benne, amit még sosem láttam, de gyanakszom rá, hogy egyre többet fogom.

  Az odafelé vezető úton végig fogom a kezét, a világért el nem engedném. Nem érdekel, hogy a szél zordan tépi a rajtunk lévő ruhát, sem a mínusz fokok, de még a pelyhenként hulldogáló hó sem. Mikor odaérünk az ajtó elé, ránézek.

- Készen állsz ugye?

- Ha te, akkor én is. – fordul előre elszántan.

  Bekopogok. Percekig várakozunk. Szinte számolom az idegtépő másodperceket.

- Azt hiszem nincs itthon, milyen kár… - hátrál Niall de még mielőtt elindulhatna, elkapom a kapucniját és visszarántom.

- Várj egy percet. – elindulok a kerítés felé – majd én lecsekkolom hogy itthon van-e. - kesztyűs kezemmel megragadom a falécek tetejét és átlendülök.

- De Hanna az ember azért nem nyitja ki az ajtót, mert nem akar vendégeket fogadni... - hallom a túloldalról.

- Vannak, esetek mikor különösebben nem érdekel, hogy egy ember mit akar vagy mit nem. – mondom neki – Na, ez most egy ilyen eset.

  Az üveg tolóajtó felé menetelek a félméteres hóban. Ropog a lábam alatt. Elhúzom az ajtót és belépek a házba. egyből a nappali felé veszem az irányt. A kanapén ül, és a laptopján dolgozik valamin. Háttal ül nekem. Oda sétálok hozzá, átnyúlok a válla felett és lecsukom a gép tetejét. enyhén szólva, meglepődik, ugyanis összerezzen.

- A szívbajt hozod rám Hanna! – idegeskedve felpattan. Úgy látszik néhanapján én is meg tudom lepni őt. Kötött pulcsiban és farmerban van. – Mit keresel itt?

- Örülök, hogy megkérdezted, de előbb beengedem Niallt ha nem gond – indulok meg a bejárati ajtó felé.

- Szolgáld ki magad! – ajánlja, fel nem valami szívélyesen majd lecsapja a laptopját az asztalra.

  Niall mellém telepszik le a kanapára, velünk szemben pedig Chris ül egyedül, keresztbe font karral.

- Valahogy sejtettem, hogy hamarosan részt kell vennem ebben a beszélgetésben. – húzza el a száját beletörődően.

  Most először látom Christ úgy igazából. Vagy csak megváltozott volna valami? Egyedül van. Teljesen. Nincsenek mellette a megzsarolt csatlósa. Nincs itt Taylor, a haverjai, Amy egyszóval senki sem. Még így sem szabad lebecsülnöm. Ő az az ember, akit egyáltalán nem szabad lebecsülni. Csakhogy mint már említettem, változott valami.

- Beszélnünk kell pár dologról, a közelmúltról. – kezdek bele.

– De főleg a jövőről. – fejezi be Niall.

- Rendben. – egyezik bele Chris.

- Igazat kell mondanod. Ígérd meg! – szögezem le. Ő csak bólogat.

- Rengeteg dolgot műveltél velem, nagyon sokat szenvedtem miattad, de szeretném, ha most egyszer s mindenkorra véget vetnénk ennek. Elegem van a viszályból. – mondom elmerengve, de egyenesen a varázslatos felemás szemeibe nézve. – Olyan jó lenne, ha bízhatnánk, egymásban elvégre sok minden összeköt bennünket. Nem igaz?

- De. – sóhajt fel Chris – Ezért már most el is kezdem ezt a „bizalmasdit”. – rajzol idéző jelet ujjaival a levegőbe. Valami bujkál a hangjában. – meg akarom mutatni, hogy a jó öreg Chrisben is lehet bízni feltéve, ha ő is azt akarja. – amolyan játékosan rám kacsint – Pénteken hazautazom Kanadába egy időre. – mivel hitetlenül meredünk, rá előkap a farzsebéből egy borítékot és az asztalra dobja. Egy Kanadába, torontóba szóló repülőjegy van benne. Csak odafele. – Na, kapok egy piros pontot? – vigyorodik el keserűen. Látom a szemében, hogy fáj neki. Azt mutatja nekünk, hogy nem érdekli, de tudom, hogy mégis. Túl jól ismerem, ebben is hasonlítunk: nehezen megy az elválás.

- Életed első piros pontját ezennel megkapod. – adom be a derekam – Kíváncsi vagyok. Vajon meg is érdemled?

- Eléggé ismersz ahhoz, hogy lásd, most nem hazudok. – szól Chris meggyőzően.

  Ezután már búcsúzkodni kezdünk ugyanis megint valami fotózásra kell sietnie. Gyorsan „kidob” minket a házból. Ha úgy vesszük a híres nevezetes, messze földön hírhedt Chris Webber, az utazása előtti utolsó hozzám intézett igaz szavai így szóltak:

„Eléggé ismersz ahhoz, hogy lásd, most nem hazudok.” És most az egyszer kérdés nélkül el is hiszem neki.