Midnight Memories

Kedves Olvasók!

 Először is szeretném megköszönni a hűségeteket, hogy szorgalmasan olvassátok a történetet. Egymilliárd köszönöm sem lenne elég hogy kifejezzem mennyire hálás vagyok nektek. Remélem a következő évben is velem maradtok és kíváncsian várjátok a nagybetűs "Itt a Vége" feliratot. Boldog újévet mindenkinek!

 Már el telt egy év és észre sem vettem. Igen, a Love is hurt but the best feeling nevezetű blog már elmúlt egy éves. Ezért ünneplésképpen hoztam a legújabb fejezetet. :)

Thank you for everything

Jesy Glamstrim

34. Fejezet

„Azt hiszem, amikor mindennek vége, felvillanó pillanatokként tér vissza az egész. Olyan, mint egy emlék-kaleidoszkóp, ahol az egész visszatér. Ő viszont már sosem fog. Azt hiszem, abban a másodpercben, hogy megláttam őt, egy részem tudta, hogy ez lesz. Nem mondott, vagy tett semmi olyat, egyszerűen csak volt egy ilyen érzésem. És az a hihetetlen az egészben, hogy nem tudom, fogok-e még így érezni valaha, bár nem tudom, kellene-e egyáltalán. Tudtam, hogy az ő élete túl gyors és túl vakító nekem, azt hittem, az ördög nem lökne olyan ember karjába, akinek ilyen angyali mosolya van. Talán amikor meglátott, ő is tudta, hogy ez lesz. Azt hiszem, kicsúszott a lábam alól a talaj. És az egészben nem is az a legrosszabb, hogy elveszítettem őt, hanem, hogy elveszítettem önmagam.” – újra és újra végignézem a klippet. Amit Taylor az elején mond, nem hagy nyugodni. Dalt írt arról, ami történt vele és velem. Mindenki jópofának tartja, ezrek iPodján talán rajta is van, de egyikük sem tudja, mi van a szöveg és dallam mögött: egy szörnyű, de igaz történet. Chris ugyanazt tette velünk: a mennyekbe repített majd a falhoz vágott majd otthagyott minket.

- Hányszor hallgatod még végig? Kezdem unni. – Carly elnyújtózik az ágyamon.

  Nem válaszolok. Gondolataim töltik ki a fejemben lévő összes helyet. Azon gondolkozom, hogy Chris milyen szörnyűséget tett az énekesnővel. Megcsalta, megölte egy hozzátartozóját vagy bántotta? Bármit el tudnék róla képzelni.

- Ha már csak ezzel tudsz foglalkozni, csináljunk valami értelmeset. Menjünk és derítsük fel a terepet. Ki tudja, talán Chris számít ránk és felállított pár csapdát. – morfondírozik Carly miközben lazán a vállamba bokszol.

- Rendben. – rögtön felvillanyozódom az ötlettől. Végre teszünk valamit, amivel közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Öltözködni kezdek. Már éppen kilépnék, az ajtón mikor barátnőm visszaránt.

- És a csizma? – kérdezi nevetve. A csupasz lábamra pillantok, majd fejcsóválva felveszem a cipőmet. Ilyen az én szerencsém. Simán elindulnék mezítláb is, ha valaki nem szól. Ezután útra kelünk és még a borús téli égbolt sem szegheti kedvünket. Ebben a pillanatban bármit megtennék, amivel lezárttá tehetném ezt a bonyolult ügyet.

  Mikor meglátom, a jókora modern házat valami mocorogni kezd az agyam egyik sötét zugában. Valami olyasmi, amire nem szeretnék gondolni. Most nem hagyhatom, hogy előtörjenek az emlékek. Még nem.

  A környéket betölti a csend. A sem szél zúgása, sem a város zaja nem hallatszik. Csakis a kísérteties csend. Akár egy temetőben. Elhaladunk a hatalmas örökzöld bokrok mellett. Kiabálást majd ajtócsapódást hallok. Azon kapom magam, hogy a bokrok takarásában csücsülök ugyanis Carly berántott mögéjük.  Mi van ma a ”rángassuk Hannát” nap? Csak azért nem panaszkodok, mert ha nem tette volna meg akkor lebuktunk volna.

  Óvatosan szétnyitom az ágakat és kilesek. Amy Greent pillantom, meg aki az én ex-barátom jelenlegi barátnője. Haragosan leül az általa kiráncigált bőröndre. Elég közel vagyok hozzá, hogy lássam: sír. Ezek szerint összekaptak valamin. Csendes zokogásba kezd, mi pedig meglapulunk és nézzük. Carly felé fordulok. Ő csak megvonja vállát. Én se nagyon tudok mit csinálni.

  A fejem egyszeriben elnehezül, mert az átkozott emlékeim kitörni készülnek. Amy most a fiatalabb énemre emlékeztet és arra a napra amikor…

*Visszaemlékezés*

…Chrisszel már egy hete egy szót sem váltottam. Haragban vagyunk. Régebben sosem gondoltam volna, hogy fogok valakit egyszerre utálni és szeretni.

  Éjfélt üt az óra és én még mindig fent vagyok. Ezerféle boldog és szomorú emlék vesz üldözőbe. Nem hagynak nyugtot. Egyre csak azon agyalok, mit tehetnék, de bármerre is indulok el a lehetőségek ösvényén, állandóan egy „Chris” feliratú táblánál lyukadok ki. Biztos csak egy hatalmas félreértés volt az egész. Túlságosan bele vagyok, habarodva ezért van az, hogy a hülye szerelmes tini szívem mindig visszahúz hozzá akármilyen csúnyán bánt is velem.

  Olyan mintha tegnap lett volna a veszekedés, amikor minden elromlott. Zengett tőlünk az utca még a tücskök is elhallgattak. Olyan szavak hagyták el a számat, amelyeket nem is gondoltam komolyan. Aztán úgy váltam el tőle, hogy nem akarom többé látni. Két napig sirattam és mivel én sem vagyok különb, mint a lányok többsége, meghallgattam az összes gusztustalan szakítós dalt. Mikor minden elcsendesült bennem a lehetséges folytatásokon kezdtem el gondolkozni.

  Ma is csak gubbasztottam a sötét szobában. Azt veszem észre, hogy felülök. Automatikus léptekkel vágok neki az útnak. Háromszor indulok neki és háromszor indulok visszafelé, mert mikor a szívem kormányzott az agyam egy idő után megparancsolta, hogy menjek inkább haza. Valahol mélyen tudom, hogy nem szabadna megbocsátanom neki, de végül mégis a nehéz fa ajtó előtt, kötök ki.

  Megfogom a fém kopogtatót és az ajtó felé lendítem. Újra és újra. Senki sem nyit, ajtót pedig tudom, hogy itthon van, akit keresek. Hagyom a francba a kopogást, más utat választok, hogy elmondjam, lappozzunk egyet és kezdjük elölről. Hiszen olyan jól elvoltunk eddig is. Nem tudom őt elengedni, most nem.

  Akkor is bejutok a házba. Fogom magam és felmászok a közvetlenül az épület mellett található terebélyes fára. Átküzdöm magam a levelek végeláthatatlan tengerén. Elrugaszkodok az egyik vastagabb ágról így a tetőn landolok. Bemászok az egyik vendégszoba ablakán és végigsétálok a folyosón. Chris szobája felé veszem az irányt. Az ajtórésnyire van nyitva. Magamban elképzelem, hogy a telefonját nyomkodja vagy békésen nézi a tévét. Ő meglepődik majd mikor belépek az ajtó én meg mindent elmagyarázok neki és kibékülünk. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

  Benyitok, de sajnos nem az a látvány fogad, amit megálmodtam ugyanis egy lánnyal fekszik az ágyban és csókolózik szenvedélyesen. Az ajtónyikorgásra mindketten rám néznek. Megnémulok. Egy szót sem tudok kinyögni.

- Hanna mit keresel itt? – kérdezi Chris meglepődve. Felül és felém fordul, de én akkorra már nem vagyok ott. Becsapom az ajtót és futok. Már épp kimásznék az ablakon, de megragadja a lábamat. Lerántja a cipőmet, de én akkor is kimászok a tetőre. Megállok. Ő esetlenül követ engem. Átadja a lábbelimet. Undorodva fogadom el.

- Miért jöttél? Nem számítottam rád. – mondja Chris. A közeledő hajnal fényében megcsillan tökéletes barna bőre. Haja össze-vissza áll. Nadrágja a dereka alá csúszott, felsőtestét nem takarja ruha. Ebben a percben már nem annak látom, akinek régen.

- Eljöttem megbeszélni a dolgokat. Szerettem volna újra kezdeni. - teljesen megsemmisülve nézek magam elé.

- Mióta is vagy együtt azzal a lánnyal? Őszintén. - lassan de biztosan rá kellett volna döbbennem, hogy végig ezt csinálta, de ez nem történt meg így a végén kapom a hideg zuhanyt.

- Egy jó ideje. – a válasza nem nyugtat meg.

- Gondolhattam volna. Így már lehetetlen a folytatás. – rájövök, hogy annyi mindent tettem, mondtam és adtam fel érte. Mindezt a semmiért? A válasz: egy határozott igen. Ez mind a múltba fog veszni. Érzem, hogy az igazság súlya a vállamra nehezedik. Lassan kifújom a levegőt és beszívom a nyár jellegzetes illatát.

- Attól még újra kezdhetjük. Ő nem jelent semmit. Tegyük meg nem történtté a dolgokat. – Chris hangja gyengéd. Próbálja menteni a menthetőt, de én már nem bízom benne. Közelebb lép én meg hátrébb.

- Ne gondold, hogy ezt meg nem történtté teheted haver. – kezd felgyűlni bennem a düh. Kezemet ökölbe kell szorítanom, hogy ne, remegjem az idegességtől.

- Ez esetben végeztünk. – feleli lazán a felemás szemszínű fiú. A hangjában érzek valami mögöttes tartalmat, de fogalmam sincs, mi lehet az.

- Szóval tényleg ilyen könnyen lemondasz rólam? – ez azért mégiscsak meglepett, de tőle nem igazán várhatnék mást, elvégre ő Chris. Eljött a szakítás pillanata. A teljes vég.

- Mit tehetnék? – a kérdés flegmán hangzik. Ó, még én kérek bocsánatot, amiért megzavartam a kis „bulit”.

- Igazad van, semmit. – számat elkeseredett mosolyra húzom. Még mindig engem néz. Várja a reakciómat. Azt akarja, hogy kitörjön belőlem minden, de nem adom meg ezt az örömet.

  Ő annyiszor hozta már rám a frászt, most rajtam a sor hogy megijesszem. Hátralépek még egyet és hagyom, hogy lábaim a levegőbe csússzanak. Félszemmel meglátom, hogy utánam kap és megrémülve markolja a levegőt. De én az utolsó pillanatban elkapok egy ágat és már elkezdek lemászni. Semmi mást nem akarok csak hazamenni.

  Érzelmileg kimerülve baktatok hazafelé a félhomályban. A Nap feltűnik, a hajnali fények pedig elkezdik kiszínezni az eget. Elérkezett a reggel. Ideje elkezdenem felejteni az éjféli emlékeket, az már a múlt.

  Úgy érzem, hogy Chris pár perce kitépte a helyéről a szívemet, a falhoz vágta majd háromszor is megtaposta negyvenkettes lábával a hülye szívemet. Üresen, megtépázott lélekkel bolyongok a hazafelé vezető úton.

***

  Amy gyors mozdulattal letörli a könnyeit. Ezt követően feláll és kopogtatásra emeli apró kezét. Ekkor felocsúdok. Valami furcsa érzés a szívembe nyilall, úgy érzem, nem hagyhatom, hogy megtegye. Bár kint állunk a mínusz fokokban most újra érzem a nyári szellőt, ami a hajamat lengette azon az estén, hallom a tücskök ciripelését és emlékszem milyen nehéz volt újra összerakni a szívemet miután darabokra hullott.

- Ne! – szívem kihagy verni abban a pillanatban mikor, felpattanok és rákiáltok a lányra. Ő összerezzen. Szerintem ijedtében még azt is elfelejtette hol van éppen.  Hosszú pillanatokig csak bámul rám a nagy kék szemeivel, mint valami riadt erdei állat. Miután beazonosított és rájött honnan ismer, megszólal ráadásul nem túl barátságos hangon.

- Mi a fenét akarsz? Leskelődtél? – úgy tűnik, nem szereti, ha az emberek látják mikor gyenge. Természetellenesen sápadt nem olyan szép, mint mikor utoljára láttam egyszóval Chris megtette a hatását, leszívta őt is. Ugyanúgy ahogy engem és a többi szerencsétlen lányt. Eközben Carly ijedten pislog rám alulról. Ő is felfedi magát. – Ketten vagytok? Egyre jobb.

- Nehogy visszamenj hozzá! – figyelmeztetem.

- Mégis miért ne? Mondj egy okot.– ellenségesen méreget.

- Te. – válaszolom. Értetlenül mered rám. – Nézz végig magadon.  Emlékezz rá milyen voltál és milyen lettél, hogy mit tettél érte és ő mit adott vissza abból. – elgondolkozik rövidke monológom hatására, de még nem fejeztem be. Egy villanásnyi ideig hezitálni látom. Ez jó.

- Fogalmam sincs miről beszé… - kezd bele lekezelően, de félbeszakítom.

- Ugyanazok a helyek, mondatok, filmek. Fogadni mernék, hogy nálad is elsütötte a Lindsay Lohanes viccet. Lásd be – szemébe nézek és kilépek a bokrok mögül – évek óta ugyanazokkal az eszközökkel hódít és a lányok mégis beveszik. Elvégre szeretik a rossz fiúkat, nem igaz? Tudjuk mi lesz a vége, mégis belemegyünk… - magam sem tudom, miért a hangom elcsuklik a mondat végére. – Legalább gondolkozz el ezen.

  Intek Carlynak hogy induljunk. Ő megy elől, én követem. Alig teszünk meg pár lépést, meghallom Amy erőtlen hangját.

- Honnan tudod? – magam mögé nézek. Hirtelen olyan kicsinek tűnik, törékenynek. Pont, mint akit már csak egy hajszál választ el attól, hogy beleessen a csalódások mély gödrébe és ott összetörjön.

- Átéltem. – hangom erőtlenül hasít a levegőbe. Újra elindulok, és nem fordulok hátra, hogy lássam Amy felhagyott-e a kopogási kísérlettel. Egyszerűen tudom, hogy fogta magát és hazament.