Pretty Little Liars

36. Fejezet

Nem olyan régen kezdett el naplót írni, hiszen az első dátum 2012. Január 27. –e. Ekkor már ismertük egymást, de nem jártunk így engem nem igazán említ. Az első kis könyvecskében lévő bejegyzések mindenféle bulikról, lányokról, eseményekről szólnak. Semmi használható.  A másodikban viszont már szerepelek méghozzá oldalakon keresztül. Ebben az időszakban szakítottunk.

„Aztán otthagyott a tetőn. Én szakítottam és most véglegesen. Mikor elment nyúzottnak tűnt. Nem értem a nők miért fogják fel úgy a szakítást mintha a világ vége lenne? Csak éld tovább az életedet! Úgy, mint én. Először még egy kicsit fel is vidított ez az egész színjáték, hogy őszinte legyek. Most azonban hogy Hanna elment nem érzem azt a megkönnyebbülést, amit szoktam, és amit kellene. Csak valami furcsa szorítást a mellkasomban. Ez egyre kellemetlenebb és az a legrosszabb benne, hogy fogalmam sincs, mitől van. Rettenetes! Lehet, hogy megbetegedtem? Valószínűleg a drámázás viselt meg… – itt véget ér a bejegyzés. Mohón lapozok a következő oldalra. Itt a nagy lehetőség, hogy végre megtudjam, miért utál engem jobban, mint a többi barátnőjét együttvéve. Még mindig követ és nem hagy nyugodni. Olyan ez, mint mikor egyedül sétálsz az utcán és azt érzed, hogy valaki figyel. Na, körülbelül mindennap ezt érzem. Olvasni kezdek.

„Úgy volt, hogy ma anyámmal elmegyünk valahova ebédelni, de elmaradt. Apám felhívott, hogy menjek a kórházba a program pedig törlődött. Ott felkísértek az egyik kórterembe. Apám már ott volt. Az egyik rozoga széken üldögélt gyászos arccal. Ezután sokkos állapotba kerültem… nehéz felidéznem ezeket a dolgokat. Anyám arcát ezer meg ezer karcolás borította, egyik karja gipszben volt a másikat pedig fehér kötés borította. Balesete volt. Hajnalodott mikor hazafelé tartott kocsival. Valami szőke lány hirtelen átfutott az úton ő meg elrántotta a kormányt és fának ütközött. Nem tudtam többet elviselni. Ott és akkor összezuhantam. Sosem gondoltam volna, hogy ez velem is megtörténhet. Az orvosok azt mondták, hogy lassan fog tudni felépülni. És akkor rájöttem majd csak egy szó visszhangzott a fejemben: Bosszú. Mert tudom ki tette: Hanna Reid. A bensőm azt súgja csak ő lehetett. Nincs más bolond, aki hajnalban az utcán rohangál ráadásul az időpont is megegyezik. Ezt még meg fogja keserülni. Két ember van, aki fontos számomra: a szüleim. Őket pedig nem bánthatja senki. Miután hazamentem túlságosan feszült voltam. Bármibe kezdtem rosszul sült el. Aztán meg itt van ez a szorongató érzés is. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. Azt akarom, hogy az az ostoba liba bűnhődjön méghozzá most azonnal. Legszívesebben most lerendezném, de nem tehetem. Az apám megtanított rá hogy a megfelelő időben a megfelelő eszközökkel, sokkal nagyobb hatást érhetünk el. Tehát várok és terveket szövök.”

  Leesett az állam. Szóval ez történt azon a bizonyos napon. Erről én nem tudtam… méghozzá azért mert nem én okoztam a balesetet. Arra emlékeznék márpedig semmi ilyesmi nem történt. Akadálytalanul hazaértem. Ezután kiürítettem a könnycsatornáimat és úgy mászkáltam fel-alá napokig, mint egy zombi.

- Miért volt róla annyira meggyőződve hogy te tetted? – Eleanor elsuttogja a kérdést én meg összerándulok ijedtemben. Észre sem vettem, hogy barátnőim mögöttem állnak és velem együtt olvassák a tragikus történetet. Szemmel láthatóan őket is lesújtották az olvasottak.

- Talán mert… - Carly szemei lázasan kutatnak a sorok között mintha egy rejtett kódot keresne – Magának sem vallotta be hogy még szeretett és fájt neki hogy szétváltatok. Még mindig szerelmes volt beléd akkor, de letagadta.

- Lehetetlen – annyira kínosan érzem magam, hogy muszáj nevetnem. Ez szürreális, a legtöbb, amit Chris érezni szokott az maximum az éhség.

- Most mit nevetsz? – Carly eléggé dühösnek látszik. Nyomban elhallgatok – Olyan régen állsz már vele harcban és annyi keserűséget okozott neked, hogy el is feledkeztél róla: ő is ember. – elképedve meresztgetem a szemem. Ezt tényleg a legjobb barátnőm vágja a képembe – Igen még a kegyetlen Chris Webbernek is vannak érzései. Mégis mit gondoltál, hogy egy robot? Komolyan mondom néha annyira vak vagy.

  El csak bólogatni tud. Talán külső szemlélőként jobban meg tudja ítélni. Én azért mégis rendesen fel vagyok háborodva, de valahol mélyen, nagyon mélyen tudom, hogy Carly igazat beszél. Kettőnk közül mindig is ő volt az, aki jobban átlátta a dolgokat és úgy látszik ő a bölcsebb is. Én elkövettem egy hibát. Igen, még eggyel bővült a lista. Nem vettem figyelembe hogy Chrisnek is vannak érzései, még ha az emberek többsége, köztük én sem, mindig tudtam. Elvégre ő a rejtegetés, hazudozás fondorlatos mestere.

- Ne vesztegessük az időt! Gyorsan keressük meg azt, amiért jöttünk aztán pucoljunk innen. Kísérteties itt lenni ráadásul a kezem is baromira fáj – Eleanor szorgosan kutakodik az íróasztalban található dokumentumok, papírok közt. Azonban én még nem olvastam eleget. Tudni akarom Chris minden jövőbeni lépését. Három oldallal tovább lapozok és megpillantok egy nagyon rövid bejegyzést, valószínűleg csak a lényeg lehet benne.

„Úristen. Az életem romokban hever. Ezt le kell írnom, de nem is tudom, hol kezdjem…”

- Kik vagytok és mit kerestek itt? – mély, férfias hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok és meglátom Christ aki az ajtóban áll. Kezében egy kést szorongat és rám szegezi. Megfagy a vér az ereimben. Eleanorra pillantok, akinek kiesik a kezéből minden, ami eddig benne volt.