Nothin but trouble

37. Fejezet

  Csak állok sóbálvánnyá dermedve. Talán ha becsukom, a szemem nem veszek levegőt és mozdulatlan maradok, akkor eltűnök, ő pedig azt hiszi majd, hogy egy elillanó képzeletbeli kép voltam. Csak a szeme káprázott. Istenem, miért velem kell megtörténnie?

  - Hanna, mit keresel a szobá… - azt veszem észre, hogy Carly a fiú mögé lép és jókorát a halántékára üt a tűsarkú cipőjével. Chris azon nyomban a földre zuhan. Nem gondoltam volna, hogy ennyi elég ahhoz, hogy valaki elájuljon vagy csak, hogy eszméletét veszítse. Továbbra sem mozdul.

  A levegő, amit eddig bent tartottam, hirtelen kitör a tüdőmből méghozzá nevetés formájában. Felsóhajtok. Azt ugyan nem tudom, hogy Carly tudta-e, ha ott találja el Christ, akkor elájul vagy csak ráhibázott, mindenesetre kifejezhetetlenül hálás vagyok neki ezért. A nyakába ugrok, és addig ölelem, amíg el nem tol magától arra hivatkozva, hogy kiszorítom belőle a szuszt.

- Ez mind szép és jó, de most kezdjünk valamit ezzel itt. – Eleanor hosszú vékony lábával megböki a földön fekvőt. Szerencsére meg sem érzi.

- Szerintem egyszerűen csak fektessük le aludni és reggel majd azt hiszi álmodott. – javaslok egy viszonylag jó tervet. A filmekben legalábbis mindig beválik.

- Ne már! Ez annyira közhelyes! – szólja le Carly az ötletemet. – Inkább tegyünk az asztalára csíkokban porcukrot és majd azt hiszi kiütötte magát. – Carly képességei közé tartozik az is hogy olyan képtelen ötletekkel áll elő, amire más emberek még őrült pillanataikban sem gondolnának. Eleanorra emel tekintetemet. Úgy néz rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy normális-e.

- Legyen az első verzió. – zárja le El.

  El kezdjük leráncigálni Chris ernyedt testéről az öltönyét. Keresek a szekrényében egy pólót és valami nadrágot. Felöltöztetjük. Az ágyba fektetése már bonyolultabbnak bizonyul. Először is azért mert akár modell, akár nem, elég nehéz. Másodszor pedig azért mert Carly folyamatosan dumál. Egyszer felsikolt, majd leejti Chris hosszú barna lábait, így az összes súly ránk nehezedik.

- Úristen! – elképedve simítja végig volt barátom lábszárát. – Simább a lába, mint az enyém. Szinte nincs is rajta szőr. Vajon mit használhat?

- Koncentrálj már! – súgom neki fojtott hangon. Végre beemeljük az ágyába. Kicsit kifújjuk magunkat.

  Különös. Az egész „Chris el van, kábítva csináljunk vele valamit” hadművelet alatt rettegnem kellett volna. Félnem, hogy felébred és feljelent a rendőrségen vagy még szörnyűbb dolgot követ el ellenem, de egyáltalán nem éreztem ilyet. Leginkább izgultam a lehetséges lebukásveszély miatt és boldog voltam, hogy végre leleplezzük a titkot. Viszont hiába kerültünk a rejtély, közelébe mert még fontos dolgokat fed homály.  Még mindig fogalmam sincs mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt ennyire meg akarja keseríteni az életemet. Vagy csak nem vettem észre valamit?

- Most már komolyan mennünk kellene. A karom sajog és feláll a szőr a hátamon ettől a helytől… - Eleanor kezd kiborulni. Hangja a kétségbeesettség határát súrolja.

- Értem. Carly, indulunk! – kiáltok barátnőm után. A szobához tartozó fürdőszobából zajt hallok. Abban a szent másodpercben amint beérek, a helyiségbe visszatarthatatlanul zúdítom nevetésem a többiekre. Kacajom visszhangozva pattan vissza a hófehér csempékről. Ugyanis Carly éppen Chris fogkeféjével kavargatja a vécékagylóban lévő vizet. El sem bírja abbahagyni a nevetést.

- Most már menjünk.

  Visszateszi, a helyére a tárgyat majd leosonunk a lépcsőn, ki a rettegett házból. Amint kiérünk abból a bódító atmoszférából, egyből kitisztul a fejem. Az agyam teljesen lezsibbad, mikor rájövök mi t is tettünk és mire jöttünk rá. Chris az anyja balesete miatt kezdett bosszúhadjáratba, mert azt hitte én okoztam a balesetet pedig nem így van. Akkor viszont ki lehetett az a hozzám hasonlóan szőke lány, aki azon a hajnalon átszaladt az úton? Valaminek még történnie kellet ezek után, ami még jobban ellenem hangolta Christ.

  Lehet, hogy kaptam néhány választ, de cserébe kérdéseket is.

  Mire hazaérünk, tíz óra is elmúlik. A lányoknak felajánlom a vendégszobát, hogy kialudhassák magukat. Megérdemlik, amiért ennyit segítettek.

  Fogom magam, lefekszem az ágyba és becsukom a szemem. Forgolódok, a párnám mindenhol szúr, fázom, és valahogy elkerül az álomhozó tündér. Kinyitom a szemem. Fél tizenkettőre vált az óra számlapja. Kirángatom kimerült testem az ágyból. Lefelé tartok a helyiségbe ahol mindig vigaszt találok. A konyhába érve megvilágosodom: azért nem sikerül elaludnom, mert az agyam nem fáradt el eléggé, még mindig nagy sebességgel dolgozik. Egyszerűen nem bírok a hatalmas gondolattengerrel, ami a fejemben tombol. Engednem kell, hogy az agyam kigondolkodhassa, magát különben felrobbanok, mint egy túlterhelt atomerőmű.

  Bekapcsolom, a rádiót miközben a teámat csinálom. Egyszer csak rázendít egy érdekes dalra: Lilly Lane – Nothin but trouble. A konyha pultra támaszkodok. A csészém előttem és a zöld tea felfelé szálló gőzét érzem az arcomon. Copfom rálóg a vállamra. Szürke trikóban és lila melegítőben vagyok.

  Nagy levegőt veszek. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, mi történik velem. Lassan de biztosan a zene átveszi az irányítást felettem és olyat teszek, amit sosem szoktam: táncolok. Ez azért is furcsa, mert utálok táncolni. Nem vagyok képes rendesen megcsinálni a mozdulatokat. Különleges tehetségem van hozzá, hogy rémesen csináljam, de ez most más. Mondhatni élvezem. Az amúgy is fáradt testemet melegség tölti el. Egyszerre izzok és fagyok jégtömbbé. Pörgök-forgok, lábujjhegyre állok majd teljes talpamra nehezkedek, a kezemmel hadonászok, a fejemmel bólogatok és mindezt a zene ritmusára. Amit csinálok az egy nagy zagyvaság. Valahogyan mégis érzem, hogy ez tánc, pedig nem úgy néz ki. A hajam közben kibomlik a copfból és szanaszét röpköd a fejem körül. Ráférne egy mosás, de az sem érdekel. Csak az izgat, hogy folyamatosan táncoljak, míg véget nem ér a szám. A légzésem gyorsul, a szívem úgy dobog mintha ki akarna törni a mellkasom rejtekéből. A „don’t make me cry” résznél egy könnycsepp hullik a padlóra. A zongorás résznél pedig sírni kezdek. Hangtalanul, egyre csak potyognak, a cseppek mégsem állok, meg hogy letöröljem. Mikor az utolsó hangnak is vége, a már kihűlt teával teli csészémet leverem a földre. Véletlenül történik. Nem számítok rá. Megállok egy pillanatra. Hajam nedves arcomhoz és tarkómhoz tapad. Lihegek. Ekkor tudatosul bennem, hogy a konyhában nagyon hideg van, a testem viszont akár gőzölöghetne is olyan meleg. Ellenőrzöm a gondolataimat. Semmi. A barna folyadékot nézem. Egy hasonlatot vélek felfedezni: Mintha a teával együtt kiborítottam volna a lelkemet a földre. Borzasztóan érzem magam. Talán mert egy elcseszett világban élek ahol én vagyok a legelcseszettebb. Feltakarítok, magam után majd automatikusan felmegyek a szobámba és lefekszem. Teljes csend uralkodik az elmémben.

  Ezek három kérdés jelenik, meg a fejemben aztán elnyom az álom.

Tényleg betörtem a volt barátomhoz és elolvastam a legszemélyesebb titkait, Mert akkor én sem vagyok jobb, mint ő…

Mikor lesz már vége ennek az egész őrületnek?

Normális vagyok?