My mind is a dark paradise

38. Fejezet

  Reggel hangos csörömpölésre ébredek. Csakis Eleanor meg Carly lehet az. Kipattanok az ágyból és lesietek a lépcsőn.

- Jön lefelé. Siessünk! – suttogja valamelyikük. Még gyorsabban igyekszem lefele. Az utolsó pillanatban megpillantom Carlyt, aki becsukja az ajtót. Szinte rohanok, hogy kinyissam, majd utolérjem, de annyira reggel van, és annyira kába vagyok az alvástól, hogy nem veszem észre a szétdobált csizmáimat. Elbotlok és beverem a fejem a cipős szekrénybe. Szemöldököm összerándul a fájdalom hatására. Szédelegve tovább küzdök az ajtó kinyitásáért. Csak azt látom, hogy beszállnak a házunk előtt parkoló kocsiba.

- Hé! Hova mentek? Várjatok! –kiáltom a földön csúszva-mászva. Rettenetesen fájnak a térdeim meg a homlokom is, de aki béna az így jár. Eleanor ijedten felém néz, miközben biztonsági övét bekapcsolja. A fejét rázza, majd megböki a vezető ülésen ülő Josh vállát. Mond neki valamit ennek hatására testvérem a gázra lép és az autó csikorogva elhagyja az utcát.

  Mi történik? Mi a bajuk velem, hogy nem reagáltak semmire, amit mondtam? Eddig azt hittem a fejem fáj, de az hogy láttam a barátaimat amint szó nélkül itt hagynak még elviselhetetlenebb. Lehet, hogy a tegnapi akció után rájöttek, hogy nem érdemes velem barátkozni, mert rengeteg baj van velem, Josh pedig csak segíteni akar nekik a menekülésben. Elvégre ő mindig mindenkivel kedves.

  Úgy határozok, hogy egy frissítő zuhany jót tesz a sebzett lelkemnek. Majd jöhet valami nehéz kalóriadús kaja. Miután elvégeztem a dolgom, egy jókora pizza társaságában leülök a kanapéra és előveszem a mobilom. Nem hagynak nyugodni a történtek. Sorban hívom Josht, Carlyt és Eleanort. Tisztáznám a helyzetet, de nem veszik fel. Aztán eszembe jut Niall, Harry, Liam, Louis és Zayn de nem válaszolnak a hívásomra. Kezdek kétségbe esni. Olyan jó lenne valakivel beszélgetni vagy csak, hogy egy szobában lehessek vele és ne érezzem magam annyira egyedül. A deszkás barátaim következnek: Ed, Emily, Adam, Abby, Michael és Cheryl. Mind kinyomnak. Gyűlni kezd bennem a düh. Düh? Inkább elkeseredettség. Hol vannak az állítólagos barátaim mikor szükségem lenne rájuk?

  Tehetetlenségemben megeszem az egész pizzát és az sem érdekel, hogy rosszul vagyok tőle, mert annyira finom. Aztán mivel reggel hat óra van, és úgyis csak mérgelődnék meg szitkozódnék, levágom magam a kanapéra, mint egy sértődött óvodás majd elalszom.

- Hanna? – halkan száll a levegőben a nevem. Ez a hang kirángat az álom kellemes süllyesztőjéből. Mintha csak most térnék vissza jelenbe. Érzékelem, hogy van testem, aztán a fájdalmat majd gondolkodni kezdek. Ki szólít a nevemen? – Hanna?

  Fogom az egyik párnát és gondolkodás nélkül megütöm vele azt, aki a nevemet suttogja.

- A francba Hanna! Ne legyél már vadállat! Majdnem kiütötted a szemgolyómat a helyéről! – mondja Josh rosszallóan. Arca enyhén borostás, de nagyon is jól áll neki. Fekete póló farmer és bakancs van rajta.

- Bocs, azt hittem, hogy te… - Chris vagy, fejezem be magamban a mondatot. – Mindegy. Mit akarsz? – kérdezem, hűvösen hátha feltűnik neki, hogy haragszom rá.

- Most meg mi bajod van? – kérdezi meglepetten. Ez már arcátlanság! Hogy lehet ennyire érzéketlen? Nem válaszolok, jobb is, így mert nagyon csúnya dolgokat mondanék. – Rendben, tudom, mi folyik itt. Dühös vagy, hogy egyedül hagytalak egésznap, ugye? Ne csináld. – kérlel, de én elfordulok előle. – tudod mit? Ha szépen felöltözöl, akkor elmehetünk valahova vacsorázni. – duruzsolja.

- Ez a beszéd! – kiáltok fel. Bár még neheztelek rá, de el kell felejtenem egy időre a haragomat, mert rettentően megéheztem a nagy alvásban. Amúgy sem tudnék rá huzamosabb ideig haragudni. Felszaladok a szobámba, kivágom a szekrényem ajtaját. Ruhaválogatás közben azon töprengek, hogy valami nem stimmel, valamit elfelejtettem. Hiába töröm, a fejem nem jövök rá. Egy kevés gondolkodás után felveszek pár egymáshoz illő kényelmes cuccot.

  Lassan lépkedek lefelé. A nappaliban Josh belém karol, és úgy kísér, ki a kocsihoz mintha legalábbis bálba készülnénk. Beülök az anyósülésre, bekapcsolom a biztonsági övet. megvárom, hogy testvérem elindítsa az autót. Pár perce már úton vagyunk, mikor elunom az ablakon át való nézelődést. Nincs kedvem bámulni a szomorú kopasz fákat, pocsolyákban úszó utcakövet és a vastag felhőréteget, ami állandóan eltakarja az eget. Fejemet az ablaknak döntöm és behunyom a szememet. Hagyom, hogy képzeletem képei szabadon játszadozzanak az agyamban. Egyszer óvatosan előbújnak, majd virgonc módon tovasuhannak.

- Hé. – Josh megrázza a vállamat. Kinyitom, majd megdörzsölöm a szemeimet. – Itt vagyunk. – az „itt” ez ismerős házat takar.

- De hát mi keresünk… - kezdek bele a kérdésbe, de a bátyám befogja a számat. Újra belém karol, és az ajtóhoz vonszol. Ráncigálnia kell, mert a lábaim valamiért nem engedelmeskednek nekem.

- Mennyi az idő? – kérdezi tőlem nyugodt arccal.

- Este hét óra múlt tizennégy perccel. Miért?

- Mert pontosan tizenhét éve születtél. – mosolyog rám és kitárja, az ajtót majd belök a házba. Felkapcsolódik a villany.