Changes

41. Fejezet

- Hogy-hogy hazajöttetek? – kérdezem gyanakvóan. Leülök apával szembe. Az arcát továbbra is takarják a világ hírei.

- Az igazság az, - kezdi anya. Egy csinos kis kávéscsészével a kezében leül az asztalhoz – hogy a legutóbbi beszélgetésünk rádöbbentett valamire. – Ó igen, arra emlékszem. Az ünnepek előtt vitatkoztam vele egy sort arról, hogy nem tudnak hazajönni az ünnepekre majd lecsaptam a telefont – Nem töltünk elég időt együtt. Mi túl sokat dolgozunk, ti pedig keveset vagytok itthon. Nincsenek családi programjaink. Veszekszünk ráadásul nem is keveset és úgy érzem szinte már nem is ismerem a saját gyerekeimet. ez így nagyon nincs rendben. – anya komolyan néz rám. Szemöldökeit leereszti, majd összehúzza. Ha ezt csinálja, akkor valami óriási dolgot készül mondani – Apátok és én megelégeltük ezt. Úgy rendeztük a dolgainkat, hogy kerek két hónapig itthon lehessünk és megpróbálhassunk normális családként élni. Erre az időre Amanda is hazaköltözik. – fejezi be. Joshsal egymásra nézünk. Ő is elképedt arcot vág.

  Mégis hogy akarunk mi normális családként élni mikor sosem voltunk azok? Valahogy nehezen tudom elképzelni a szüleimet hétköznapi tevékenységek végzése közben, hiszen ők olyanok, akik munkára születtek. Egy irodába, tárgyaló terembe vagy hasonló helyre. A parancsolgatás, fontos ügyek és fájlok rendezése az életük. Az új „normálist” amelyet a testvéreimmel állítottunk fel és kezdtünk el teljesen fel fogják borítani. Először elkergették Amandát jobbnál-jobb iskolákba aztán külföldre majd ilyen-olyan fontos ügyek miatt magunkra hagytak minket. Egyedül voltunk és nem fogták a kezünket mikor kellett volna, nem sírhattunk a vállukon, nem oszthattuk meg az örömeinket velük. Már alig ismerjük egymást úgy elfajultak a dolgok, mert egyre messzebb kellett utazniuk nekünk pedig az idő haladtával több dolgunk lett. Iskolai rendezvények, barátok, szakkörök, hobbi és szerelmek. Az érzéseim vegyesek. Hibáztatom őket, de közben mégsem. Mégiscsak értünk tették, hogy biztosítsák a megélhetésünket, de attól még életünk fontos eseményeit nem nézték végig első sorból, ahogy az átlagos szülők.

- Rendben. – egyelőre ennyit tudok kikényszeríteni magamból. Kíváncsian várom, hogyan akarják újra a régivé varázsolni a dolgokat. Igaz, kissé bizalmatlanul, de várom.

- Jól van. – Josh résnyire húzza, a szemeit majd nyugodtságot erőltet arcára. Valószínűleg ugyanaz járhat a fejében, mint nekem. Düh a múlttal kapcsolatban, zavarodottság a jelen miatt és kíváncsiság a jövőt illetően.

- Remek. – vidul fel az anyám és azonnal tervezgetni kezd – Amandát péntek estére várjuk. Aznap estére egy családi vacsorát terveztem, amire meghívjuk Kate és Terra nagyit. Ugye Ray?

- Persze, úgyis régen láttam őket főleg Terrát. – mondja apa. Mikor kiejti anyai nagymamám nevét, elfintorítja az arcát. Hát igen, az ő anyja egy igazi karót nyelt angol úri hölgy nem úgy, mint Terra nagyi. Ő a kedvenc nagyszülőm, ha a szabad ezekkel a szavakkal élnem. Többek között azért is mert ő az egyetlen kellemes színfolt rideg családunkban. Színes egymáshoz nem illő ruháival kitűnik a tömegből és kiskorunkban, titokban mindig mentolos cukorkákat csúsztatott a zsebünkbe. Na, meg van egy furcsa tulajdonsága egyfajta hatodik érzéke, ami kissé misztikus színbe vonja őt: rögtön felismeri, ha egy embernek hátsó szándéka van. Ha a vacsorának ezt az oldalát nézem, akkor alig várom, viszont nem szeretném Kate nagyi intelmeit és kritizálását hallgatni.

  Ezek után felmegyek a szobámba gondolkodni a lépcsőn azonban Josh megállít.

- Ugye tudod, hogy ez is úgy fog elsülni, mint a múltkori „gyűjtsük össze a családot” terv? - arcán vészjósló ráncok fedik fel magukat. – Szóval azt javaslom, ne éljük annyira bele magunkat.

- Jól van, vészmadár. – nyugtázom a hallottakat, majd folytatom az utamat. Meg is van a tervem mára: kedvenc sorozatomat nézem egészen addig, amíg el nem alszok, majd csodálatos dolgokat fogok álmodni Niallről. Na meg megtervezem azt, hogy hogyan teszek pontot a Chris ügy végére.

  A péntek gyorsabban bekopogott hozzánk, mint gondoltam. A napot azzal kezdem, hogy anyának segítek kitakarítani az amúgy is tiszta házat, mert mindennek tökéletesnek kell lennie. Aztán a főzéshez asszisztálok. A reggel nyolcórai keléstől fáradtan, porcicákkal a hajamban és krumpli héjjal a zsebemben felcaplatok a szobámba megkeresni a gusztustalan, kék, kislányos ruhát, amit a családi összejöveteleken kell viselnem. Elmegyek fürödni, hogy, lemoshassam magamról a munkám gyümölcsét a verítéket. Isteni érzés egy zuhany után a meleg szobába lépni. Kint az idő még mindig zord és télies. Fagyott pocsolyák, halott fák, szemerkélő eső és rengeteg depressziós szürke felhő… meg a nővérem! A ház felé lépked egy bőröndöt húzva maga után, fekete szövetkabátban. Gyorsan felkapom magamra a kék rémséget és leszaladok, hogy üdvözölhessem.

- Váó. Szörnyen nézel ki. – szól, Amanda abban a pillanatban amint meglát. Tudom, hogy a ruhára érti, mert kisebb korában rá is hasonlót kényszerítettek az ősök.

- Köszi. – visítom, majd a nyakába ugrok, és addig ölelem, míg levegőért nem kapkod és a kezembe nem harap, hogy engedjem el végre. Mikor kibontakozik az ölelésemből apát pillantom meg.

- Viselkedjetek már! - kezdi a dorgálást – Hány éves vagy Hanna Reid? Öt?

  Elfordulok és segítek Amandának felcipelni a cuccait, közben a szememet forgatom. Annyira jellemző hogy hazajön, és rögtön nevelni akar. Ezzel sajnos elkésett. Ezek után anya kérésére megterítek méghozzá hét személyre. A konyhában sürögnek-forognak a szüleim, nem is hiába, mert ekkor érkeznek meg a nagyszülők.

  Kate nagymama ugyanolyan sápadt, tejfehér bőrű. Éles, zöld szemei szigorúan veszik szemügyre a bútorokat piszok után kutatva. Arcán szolid sminket veszek észre. A szokásos szürke kosztümjénél marad. Terra nagyi szintúgy a megszokott stílusánál marad. Mindenféle színes ruha, amelyekben úgy néz ki, mint egy két lábon járó nyalóka. Állandó jókedve betölti az ebédlőt. Vattacukor illatot áraszt magából.

  Mikor már túlestünk a formalitásokon, egymást üdvözlésén és leültünk a terebélyes asztal körül nekilátunk a vacsorának.

  Valami nagyon furcsa dolgot tapasztalok: az én üzleti és jogi életben jártas, szigorú, érzékelten családom tagjai kedélyesen társalognak egymással. Anya éppen Kate nagyinak ecseteli az egyik nehéz ügyét, apa Josht faggatja valamiről, Terra nagyi meg Amandának mesél a csodálatos virágairól. A csillár gyenge fénye és az asztalon elhelyezett gyertyák barátságos légkört teremtenek. Egy pillanatig csendben nézem, őket majd folytatom az evést. Nos, ebben a pillanatban igazi családnak nézünk ki.

  A vacsora elfogyasztása és a mosogatás utána felnőttek és Amanda leülnek a nappaliba beszélgetni. Nekem valahogy nincs kedvem ott lenni velük, ahogy a bátyámnak sem. A lépcső egyik fokára telepszek le és hallgatom duruzsoló hangjukat. Behunyom a szemem és arról álmodozom, hogy minden rendben van, de valahogy törvényszerű hogy ezeket a pillanatokat mindig elrontják. Kopognak. A nappaliban lévők túl hangosan nevetnek, és így nem hallják. Felállok és ajtót nyitok.

  Egy erős kar megragad és kiránt, de úgy hogy elbotlok a küszöbben és majdnem hasra esek. Szerencsére vagy nem szerencsére, de a kéz sziklaszilárdan tart. Felegyenesedek, és felemás szemeibe nézek. A szempár dühösen mered rám.

- A francba Hanna! Hogy képzelted? Még hogy betörni hozzám. – karba teszi kezeit és úgy magyaráz. Hogy lehet olyan biztos benne hogy én voltam?  Hiszen rövidke élete során nem egy ellenséget összeszedett már. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen nem kívánatos név a listáján. Most vagy igazat mondok vagy tettetem, hogy közöm sincs hozzá.

- Miről beszélsz? Hagyjál már a hülyeségeddel…- szemeimet nagyra nyitom, mintha tényleg meglepődnék.

- Hagyd abba! Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy te voltál.

- És miért?

- Mégis ki mást érdekelnek a szakításunk körülményei az én szemszögemből? – fél szemöldökét megemeli. Ez a „most elkaptalak” pillantása. Bólintok, mire folytatja – Meddig olvastad? – Chris arca védekező pozíciót vesz fel. Összehúzott szemek és keskeny ajkak. Hallom az erőltetetten nyugodt légzését.

- Anyukád balesetéig. – válaszolom csendesen. - Chris kérlek. hagyjuk ezt abba és áruld el, mivel zsarolod Taylort és miért utálsz engem!

- Ahhoz neked semmi közöd nincsen – mondja a kelleténél hangosabban. – Azt akarom, hogy bűnhődj. Fájdalmat okoztál és ezt nem úszod meg sértetlenül… - ujját fenyegetően rám szegezi, szemei villámokat szórnak.

  Ebben a pillanatban Terra nagyi kitárja az ajtót és elhallgattatja Christ.

- Mit keres itt ez a fiatalember ezen a kései órán? És miért kiabál? – kérdezi, és kimért pillantást vet a volt barátom felé.

- Semmit. És éppen menni készült. – nézek a felemás szemekbe bátran, de csakis nagyi jelenléte miatt. Chris vet még egy rejtélyes „még csak most jön a java” pillantást felém aztán hátrál.

- További szép estét! – köszön el. Én gúnyosan integetek, neki aztán visszamegyünk a házba.

  Bent már a búcsú hangjai kapálóznak a levegőben. Nemsokára indul a két nagyszülő.

- Ki volt ez a fiú Hanna, - Terra nagyi aggódva végignéz rajtam. Látja, hogy kissé felzaklatott ez a találkozás, ennek ellenére csak annyit válaszolok.

- A múltam, aki belepiszkál a jövőmbe.