Wave after wave...

45. Fejezet

  Tisztáznom kell a dolgokat. A hosszú folyosóra lépve megpillantom, ahogy a férfi mosdóba siet. Mit sem törődve a szabályokkal én is belépek. Meglátom őt. a mosdókagylóra támaszkodik. Haja sápadt arcába lóg. Már megint a férfi mosdóban vagyunk csakúgy, mint a találkozásunk napján.

- Figyelj… - kezdem. Lábaim és a kezem úgy remeg mintha éppen egy földrengés rázná a várost. A gondolataim sorba rendezve állnak, hogy kimondjam őket, de képtelen vagyok.- Nem érdekel! – szakít félbe egy kiáltással Niall. Minden egyes szó százszor pattan vissza a világoskék csempés falakról. Felém fordul. Pillantását az enyémbe kényszeríti. – fogalmam sincs mi a fenét csináltatok odabent. De miért? – kérdezi kínlódva, a szeméből csak úgy sugárzik a csalódottság. – tudod mit? Nem is izgat. Csak nekem többet jelentettél egy szimpla barátnál. azt hittem ez kölcsönös. – behunyja kék szemeit és felsóhajt – Ezért nem akartam szerelmes lenni – rám néz, miközben kinyitja az ajtót és felém köpi a szavakat – mert csalódnom kell minden egyes alkalommal.

  Miután a mosdót egyszeriben úgy érzem, mintha körbevonna a sűrű, sötét köd. Lábaim felmondják a szolgálatot, törökülésben ülök a hűvös földön. másodpercek, percek telnek el némaságban. Gondolataim mintha megfagytak volna. Folyamatosan azt a pillanatot látom magam előtt, amikor becsukódik utána az ajtó. vége van pedig el sem kezdődött. eddig mindig megküzdöttem a hullámokkal, de most egy termetesebb maga alá temetett. Legyűrt és most ott fekszem, a sötétben miközben az utolsó oxigén buborékok a felszín felé kígyóznak. Túl nagy itt lent a csend.

  Egy idő után benyit valaki. Ha nem ülnék, az útban talán észre sem venne.

- Te meg mit keresel itt? –kérdezi Louis – és mi történt? Niall csak úgy egy szó nélkül lelépett, Harry meg csak üldögél a kanapén, egy szót sem lehet belőle kihúzni és körülbelül olyan siralmasan néz ki, mint te.

- Mivel sok vesztenivalóm nem maradt elmondom. Legfeljebb te is megutálsz egy életre. – szólok rekedten. A történtek elmesélése után még rosszabbul érzem magam.

- De hogy tehettétek? Nem bírom felfogni… - kezd prédikációba.

- Én sem bírom felfogni… ez az egész egy érzelmi kavalkád. Chris bekavart nekem, Taylor Harrynek aztán mi ketten Niallnek. – felállok, és zsibbadt tagjaimat kinyújtóztatom. Louis szemébe nézek – hidd el nekem hogy Harry csak egy barát ez az egész egy óriási félreértés. Annyiról lehetett szó hogy csak… Nem. Nem akarok magyarázkodni. Csak megtörtént és óriási hiba volt. Sosem bántanám Niallt szándékosan. – a mosdókagyló felett lévő tükörbe pillantok. Látom, milyen szánalmasan sápadtan festek, hogy a hajam kócos és az arcom elkeseredettségbe torzul. – Ő túl értékes számomra.

  A csöpögő víz és lélegzetvételünk hangját hallom.

- Elég elcseszett ez a helyzet, meg kell, hogy mondjam. – ingatja fejét Louis. Felém lép és megráz a vállamnál fogva, hogy fel is fogjam a szavait – Csakis azért segítek,  mert te és Niall sosem fogjátok kimondani de, látom a szemetekben, hogy éreztek egymás iránt. Átkozottul szerencsétlenek tudtok lenni a szerelemben. – átölel – De ha most megengeded, megyek és elintézem azt, amiért idejöttem.

  Kimegyek, megkeresem Carlyt és nyomatékosan megkérem, hogy menjünk haza. Bár szerintem az arcomon is látszódik a helyzet súlyossága. Ő is tudni szeretné mi is történt mire én elmondom és erre ő természetesen jól megmondja a magáét. Abban a pillanatban mikor kilépünk őrjítő sikoltozás, kiabálás üti meg fülünket. Rengeteg rajongó és még néhány fotós is van a stúdió előtt. Egymásba karolva indulunk el az autóig, amivel jöttünk.

  Ám amikor a tömegbe hatolunk, egyszer csak elszakadunk egymástól. Szó szerint kitépnek Carly kezéből. A hajamat húzzák, és a ruhámat tépik. Karmolásokat és néhol ütéseket is érzek. Szavakat hallok: megérdemled, Niall, Chris, soha… és még sorolhatnám. Egyre erősebben rángatnak, és egyre jobban fáj. Arcok tengere hullámzik előttem, valaki elgáncsol és már cipők, lábak sokasága toporog előttem. Csak egy-két percig tart az egész, mert hirtelen lankad a tömeg figyelme és közben Carly lopódzik oda hozzám, hogy kimentsen az emberek fojtogatásából. felránt a földről és a kocsi felé vezet. Közben még az utolsó pillanatban hátra tekintek és megpillantom Niallt ahogy integet, fotózkodik... és éppen engem néz. É pedig mocskosan, karcolásokkal, liluló foltokkal tarkított bőrrel távozok. Beszállok a kocsiba. Carly szó nélkül vezet hazáig, otthon kitesz és elindul valami fotózásra. A lelkemre köti, hogy most már vigyázzak magamra és ne tegyek semmi ostobaságot.

  Felmenekülök a szobámba. Lezuhanyozok és lefekszem az ágyamba. A testemet körülölelő puha takaró sem nyugtat meg, mert úgy érzem, mintha még mindig lábak taposnának rajtam. Elviselhetetlennek és levegőtlennek érzem a szobát. e és az ablakfülkéhez megyek. Résnyire nyitott ablak előtt ülök és élvezem a jeges levegő érintését a bőrömön.

 Niallre gondolok. Ki máson is járhatna az eszem? Mondhatni megmentett a tömeg haragjától mikor megjelent. nem vagyok száz százalékig biztos benne de van egy olyan sejtésem, hogy direkt csinálta. Megmentett pedig gyűlölni kellene. Önzetlenül viselkedett velem szemben. Én meg hagytam, hogy elcsesződjön az egész köztünk kialakuló érzelem.

  Ha nem jött volna vissza, akkor üresen, remény veszve távoztam volna a stúdióból a történtek után. Így viszont egy kicsike kihunyó félben lévő parázs még ott izzik bennem arra várva, hogy lángra lobbanhasson. Tehát a remény még egyelőre bennem él. Különben nem jött volna vissza, igaz?

- Bárcsak lenne egy esélyem, hogy jóvátegyem! – suttogom. Becsukom az ablakot. Miközben üldögélek, észre sem veszem, hogy reszketek. Sok volt ez a mai nap. Még egy utolsó erőtlen pillantást vetek a gyönyörű sötét égre majd ültömben elalszok.