Last hope

48. Fejezet

- Ez így nem mehet tovább! – ront be a szobámba Carly – Mit csinálsz már megint? Dobd el a pattogatott kukoricát… vagyis, inkább ne mert össze kell takarítani, csak rakd arrébb és figyelj!

  Szombat van, az óra épphogy elütötte a kettőt, de a barátnőm mát itt toporzékol az ajtóban. Csinos és friss, mint mindig. Hozzá képest én úgy nézhetek ki, mint egy háromnapos mosatlan póló. Hagyom neki hadd keresgéljen a szekrényemben. Elővesz egy fekete egybe ruhát, harisnyát és a csizmámat. Szúrósan néz rám.

- El fogunk menni valahova elég a nyavalygásból!

- Rávehető vagyok, menjünk. – válaszolom öltözködés és fésülködés közben.

- Ez túl könnyen ment… - elmélkedik, hangosan miközben lök egyet rajtam az ajtó felé.

  A nappaliban ülők mind felnéznek az érkezésemre.

- A kicsi főnix újra feltámadt hamvaiból – dicsér meg apa és még füttyent is hozzá. Ezt a kínos atyai beszólást vártam tőle. Látszik rajta az erőlködés, hogy jó kedvre akar deríteni. ugyanígy tesz Amanda és anya is. Josh pedig velünk tart.

  Kilépek a bejárati ajtón és furcsa hidegséget érzek. Éjszaka vagy fél méter hó esett. Kicsit vidámabban lépkedek a fehér csodában. Világéletemben imádtam a havat. Felnézek és megpillantom Louis-t, aki egy nagy fekete autót támaszt. Odaszökdelek hozzá és röviden, barátságosan megölelem.

- Na, na. Mi ez az érzelemkitörés? – kérdez titokzatosan mosolyogva.

- Szeretem a havat. Ennyi az egész – mondom.

- Akkor induljunk! – kurjantja Josh és balzsamozó kézmozdulatot tesz, miközben Louis-ra sandít míg Carly csak somolyog magában. Ez gyanúra ad okot, enyhe rossz érzést kelt bennem, de végül úgy döntök, hogy nem leszek paranoiás. A bátyám vállán jókora sporttáska van.

- Engem azért eldobtok edzésre ugye? – kérdezi angyalian pislogva.

 Te nem jössz? – állok, meg mielőtt beszállnék az autóba. Feléjük nézek és megpróbálok leolvasni valamit az arcukról. – Hova megyünk?

- csak leugrunk a stúdióba. Velem kell, hogy gyere ugyanis az én gondjaimra bízott a bátyád a mai napra. – válaszol Louis és becsapja a kocsi ajtaját.

  Alig telik öt percbe hogy odaérjünk. Josh már rég elkezdte a mai izzasztó edzését, hogy felszedjen magára még pár kiló izmot. Az épületbe lépve semmi furcsát nem észlelek. Az ősz hajú takarító néni a padlót mossa fel egy öltönyös fickó meg a kávéautomatával bajlódik.

  A stúdióban koromsötét van kivéve a kis felvevő szobát.

- Hanna legyél olyan kedves és hozd ki a felvevő szobából a mikrofont – kér meg Louis.

  Én mit sem sejtve belépek, és mikor megragadom, a mikrofont akkor tudatosul bennem két dolog: 1. Niall és Harry az egymástól lévő két legtávolabbi sarokban ülnek, 2. Louis bezárta az ajtót és eltorlaszolta egy székkel, hogy ne tudjak kijönni.

- Ne olyan sietősen! – szól nekem kintről. Dörömbölök, és szépen kérem, hogy nyissa ki majd egyre csúnyábban. Semmi sem hatja meg. az öklöm lüktet és vörös, a hangom pedig kezd elmenni. Azonban semmi nem hatja meg. Ő meg halál nyugodtan odahúz a keverőpult elé két széket. Egyet magának egyet pedig Carlynak aki némileg aggodalmasan vizslat minket. Szerintem attól fél, hogy „cicaharc” lesz a vége és egymásnak esünk.

- Áruló! – kiabálom neki. A szívem rendkívüli sebességgel dobog. Szédülök, szemeim előtt ugrál a kép.

- Csend legyen! – mondja félhangosan Louis – kedves egybegyűltek, jól figyeljetek rám, mert csak egyszer mondom el. – drámai szünetet tart – Kegyetlenül fog hangzani, de addig maradtok ott, bent amíg meg nem beszélitek a gondjaitokat. Tudom milyen szar helyzet ez ezért nekem az is elég, ha normálisan megbeszélitek… nem muszáj, megbékülnötök csak kérlek, beszéljétek meg. Nekem és a ti baráti körötöknek is marhára elege van ebből a béna szappanoperába illő sztoriból, amit lenyomtok nekünk. Legyetek értelmes emberek és rendezzétek soraitokat. Csak abban az esetben nyitom ki az ajtót, ha kész vagytok illetve a legrosszabb esetben, ha valaki közületek kimúlt. Ennyit akartam közölni veletek. Jó szórakozást! – fejezi, be a kis mondókáját majd hátradől. Carlyval kezd tanácskozni, amit mi nem hallunk.

  Reményveszetten tekintek körbe. Harry göndör haja igencsak hosszúra megnőtt szinte már a vállát verdesi. Egyszerű póló és farmer van rajta. törökülésben a szőnyeget nézegeti. Niall szintén ezt teszi. Így hát én is leülök. ezután két óráig a testhelyzetváltáson kívül semmi sem történik.

- Srácok éltek még? – kérdezi Carly aggódva.

- Ja – hangzik el egyöntetűen. majd egy újabb órán át lebeg súlyos csend fejünk felett.

  Gondolkozom. Mit tehet mást az ember, ha akarata ellenére be van zárva? Mást nagyon nem. Meg kell próbálnom. Ha már Chris mindent lerombolt… NEM. Szörnyű, de rá kell jönnöm, hogy nem kenhetem Chrisre az egészet. Igen, nagy szerepe volt a katasztrófa kialakulásában ez tagadhatatlan, de nem csak ő tehet róla. Leginkább az történt, hogy Chris fogta a kezem miközben én mindent romba döntöttem magam körül. És hagytam, hogy fogja a kezem ahelyett, hogy elengedtem volna. Hibát hibára halmoztam ahelyett, hogy tiszta lapot vettem volna elő, hogy arra írjam tovább az életem sorait. Szóval hová fajulhatna tovább a helyzet? Sehova. Nincs mit vesztenem, már nincs. A romokból, a kis darabokból újat kell építenem. Nem nyafoghatok egy életen át. És főleg nem hagyhatom, hogy elússzon a mentőövem, amit mellesleg az élet maga dobott nekem.

  Egy pillanatra becsukom a szemem, egy év indulatát szedem össze és alakítom töménytelen bátorsággá. Behajlítom elgémberedett térdeimet és felállok. Odalépdelek Niall elé és leülök közvetlenül vele szembe. A tekintetében melyet rám emel kíváncsiságot és haragot látok.

  Fél füllel hallom, ahogy Louis izgatottan idehívja az éppen a bátyámmal telefonon konzultáló Carlyt hogy műsor van. Szinte érzem, hogy Harry pillantása minket pásztáz.

- Szépen kérlek hallgass meg – a hangom érezhetően megremeg. Niall is hallja, de továbbra is csak mered rám. Ezt úgy értelmezem, hogy folytathatom – Nem fogom azt kérni, hogy bocsáss meg, mert tudom, hogy nem igazán érdemlem meg. Eszméletlenül hülye, idétlen tudok lenni.  Kezdem az elején, hogy legalább egyszer halld, hogy mit éreztem – levegőt veszek, hogy folytatni tudjam.